Ítészi életmű-esszencia
(Kemsei István: 40 év – 40 könyv. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2017)
Négy évtizedes minőségi költői jelenlét a magyar irodalomban mindenképp figyelemre méltó, megbecsülésre érdemes. Ami persze jóval több, ha a folyóiratközléseket is tekintjük és napjainkig húzzuk az ívet, ám tény, hogy éppen ennyi idő feszül Kemsei István a Kozmosz Könyvek sorozatában megjelent Arc (1973) és újabb versprózáit egybefogó A vakond feljön (2013) kötete között. A szerencsére egyre gazdagodó életmű rangját pedig tovább emeli a prózaíró remeklése, a szépségében és alaposságában talán csak Kabdebó Tamás regényeivel (elsősorban a Danubius Danubiával) rokonítható Duna-könyv, A szederinda szeme, a Róka a fűzfán esszéinek gyöngysora, s a kor- és pályatársak teljesítményeire (köztük a feledéstől ily módon is óvott Hules Béláéra!) figyelmező Valamennyi időnk irodalomtörténeti arcképcsarnoka. E két utóbbi, szekunder jellegű kötet erényei közül az esszék könnyedebb eleganciáját, közérthetőségét ötvözik a tanulmányok mesterségbeli tudást tükröző igényességével és gondosságával a 40 év – 40 könyv műbírálatai. A Széphalom Könyvműhely gondozásában napvilágot látott és a bő termés legjavát nyújtó válogatás nemcsak összegző szerepe miatt fontos, nemcsak értékleltár és –felmutatás, nemcsak egzotikus „szigetvilág”, nemcsak „egy korszak monografikus igényű értékelése” – ahogy a szerkesztő, Kontra Ferenc utószavában találóan megállapítja (188.) –, de immár megkerülhetetlen, követésre kínálkozó (nem szándékosan kínált, ezt a címadás, a kivitel visszafogottsága is jelzi) minta is egyben.
Amit nem hangsúlyozhatunk eléggé akkor, mikor ma irodalmunkban a kritika műfajának szinte semmiféle megbecsültsége nincsen, mikor több vidéki folyóirat (ahol még inkább elkelne a helyi alkotókra is irányuló értő figyelem) megszüntette kapcsolódó rovatát és nem is közöl ilyen írásokat, míg másutt csupán 5000 karakteres rövid recenzióknak jut hely, mikor tehetséges fiatal ítészek inkább a vers mellett döntenek, ha nehezebben megy is, mert az gyorsabban készül, nem kell hozzá semmit elolvasni, ráadásul éppúgy honorálják, mint a bírálatot, s talán nem is sértődik meg érte senki. Nem csoda, hogy kiváló könyvek, sőt egész életművek maradnak nemegyszer teljesen visszhangtalanul, jó szerzők hullnak ki pillanatok alatt az emlékezet rostáján, egyszerűen azért, mert nem irányozta rájuk senki a figyelem lámpásának fényét. Kemsei István kötete ebben is példaadó, ám abban is, hogy voltaképpen milyen egyszerű jó kritikát írni.
Előbb talán a „szubjektív kánonról”. Mert a 40 év – 40 könyv, amellett, hogy kortükör, ennek is lenyomata. Első közlésre folyóiratba (vagy bármilyen lapba, periodikába) szánt kritika – amilyenekből e korpusz is épül, bár a megjelenés helyei itt nincsenek feltüntetve, csak az évek – alapvetően kétféleképpen születik: vagy megrendelésre ír a szerző (ez esetben a szerkesztő vagy maga javasol művet), vagy megírja szövegét és elküldi oda, ahol reméli, hogy lehozzák. Kemsei István valószínűleg zömében, ha nem egészében, maga választotta ki a vizsgált műveket, és ha esetleg mégsem, ami meglepő lenne, e kötet összeállításában – már csak annak fent jelzett jelentősége miatt is – bizonnyal komoly szerepet vállalt. Olyan könyvek bírálatai kaptak itt helyet (a minőségelvet követve általában eleve ilyenekről is ír), melyek számára külön-külön és (a szerkesztővel egyetértésben) így együtt, nem sorrendben, bár nyilván akadnak köztük a többinél kedvesebbek, hanem egymás-mellettiségükben (ezért az alfabetikus elrendezés), fontosak. Hogy írt róluk, s ráadásul a válogatásba is bekerültek, mivel nem elrettentő példákat mutat fel, értékválasztás, akár szeretjük a szót, akár nem: egyfajta kanonizáció.
Az erővonalak és súlypontok is nyilvánvalók. A nyitó, 1976-os évből mindössze egy írás található a korpuszban, ám az egyik legjelentősebb: Nagy Gáspár induló, Koronatűz kötetéről – az olvasó számára itt ez avatja ítésszé az idősebb költőtársat (érdekesség, hogy második verseskönyvük, a Feljegyzések lyukas zokni-korszakból, illetve a Halántékdob egy időben jelent meg a Magvetőnél). Aztán az 1980-as évek elejéről is egy (Pinczési Judit: Láng volt az élet) és az 1990-es évek végéig csak két Szalay Károly-kritika a rendszerváltozás környékéről (a Párhuzamos viszonyokról és a Bikakolostorról), ami azt mutatja, hogy ebben az időszakban a tanári és szerkesztői munka került előtérbe, valamint alkotóként az Át a szoros kapun verseinek megírása, a válogatott és új szövegekkel kiegészített Más évezred összeállítása és a pontusi levelek, levéltöredékek élveztek prioritást. A valódi megáradás igazán a 2000-es évekre tehető (a legtöbb bírálat 2008-as, s ez a hat írás olyan, mintha a szerzőnek egy kéthavi folyóirat minden számában jelent volna meg szövege, a két körbeölelő évvel együtt pedig a korpusz több, mint harmadát adják), tágabban véve: 1998-tól 2015-ig. A záró esztendőből két kritika került be (Doboss Gyula: A Merza-napló [a tartalomjegyzékben névelő nélkül szerepel], Villányi László: Kimméria), melyekkel Kemsei István még túl is lépte a címben jelzett 40 könyvet, hiszen így összesen 42 kötetet vizsgál (Tőzsér Árpádtól egy írásban kettőt). S hogy a megáradás a kézirat lezárásán túl sem vesztett intenzitásából, jól mutatja a műítész rendszeres jelentkezése, minőséget erősítő jelenléte elsősorban azokban a rangos folyóiratokban, melyeknél már régóta törzsszerzőnek számít.
Mindezt – vélnénk – nyilvánvalóbbá tette volna a korpusz kronologikus, a szövegek keletkezési idejét követő elrendezése. Bizonnyal, azonban eltolódtak volna az így szándékoltan kialakított súlypontok a kötetben és az egyik legfontosabb célkitűzése gyengült volna vele: a figyelemfelhívás, bizonyos szerzők, életmű-egységek kiemelésével. Ezt különösen Szalay Károly regénytrilógiája (Szerelmes éveink; Párhuzamos viszonyok; Bikakolostor) sínylette volna meg, melynek darabjairól 2005-ben, és mint jeleztük: 1989-ben és 1990-ben írt Kemsei István, de éppígy jóval hasznosabb egymás mellett olvasni a Bratka László és Villányi László három-három, illetve Kalász Márton és Lövétei Lázár László két-két könyvéről írottakat. Közülük Kalász Márton az Írószövetség elnöke volt akkor, Villányi László régóta főszerkesztő és szintén József Attila-díjas (2006-ra), ahogy Szalay Károly (2005-re) és Lövétei Lázár László is (2009-ben kapta), s azóta mindannyian csak gyarapították műveik sorát, erősítették irodalmi pozíciójukat (Kalász Márton Kossuth-díjas és A Nemzet Művésze immár, Lövétei Lázár László pedig a Székelyföld főszerkesztője lett), kivéve a 2006-ban eltávozott Bratka Lászlót. Esetében sokkal inkább a feledéstől megóvás szép gesztusát kell a hármas közlésben látnunk, s természetesen az olvasók és a szakma figyelmének rá irányítását, nem beszélve arról, hogy a költő életében megjelent hét önálló kötete közül háromról írni egyúttal elismerésre méltó kritikusi teljesítmény is. A már beérkezett alkotók mellett – akiknek ugyanakkor jelentősen hozzájárul recepciójához – Kemsei István szívesen fordul a fiatalok felé is, mégpedig az idősebb pályatárs bátorító, esetenként jobbító szándékú támogatásával (Sütő Csaba András: meredek út, Szalai Zsolt: sörülökazerkélyen), ám az értékfelmutatás a nyilvánosság szélesebb körei számára kevéssé ismert szerzők és művek előtérbe helyezésével teljesedik ki igazán (Balázsovics Mihály: Levelek a Hegyoldalból [a tartalomjegyzékben hibásan szerepel], Dalos Margit: Kődünnyögések).
Noha az esszé (Albert Gábor: Védekező halálraítéltek, Gyurácz Ferenc: Személyes ügyeim) és a dalszöveg (Bereményi Géza: 150 dalszöveg Cseh Tamás zenéjére) felé is kikacsint – e tekintetben feltűnő csak a drámakönyv hiánya –, a bíráló alapvetően arról ír, amiben leginkább otthonos: nagyobbrészt líráról és nem sokkal kevesebb prózáról. Ha a hangsúlyokat keressük, talán feltűnő még a nemzedéktársak dominanciája, ami természetszerű, hiszen a vele (nagyjából) együtt indultak életműve voltaképpen a szeme előtt formálódott, azokat ismeri legbehatóbban. A fenti Bereményi-írás például ezért is különösen érdekes, de akár a Kilencek három tagjának (Mezey Katalin, Kiss Benedek, Győri László) műveiről szólókat is említhetnénk. Közülük utóbbiról és A rabbiánus kecsketartóról jegyzett passzus akár itt-ott parafrazeálható is lehetne:
Írás közben az elbeszélő lelki szemei előtt egyetlen felvillanásban, egyszerre jelenik meg maga a történet és megformálásának mikéntje. Diktálja a szövegben felszínre kerülő lehetséges világ összes momentumát a kínkeservvel, egy teljes élet rááldozásával megszerzett tapasztalat és kínosan kilépett lelki stációk árán felgyülemlett bölcsesség. Készen vannak a szövegtípushoz odaillő mondatok, engedelmesen hajlik a nyelv a Győri László stílusára olyannyira jellemző hosszú, hibátlan lejtésű, többszörösen összetett mondatok súlya alatt minden szükséges, sőt kimondható érvényes szó is pontosan a maga helyére kerül.” (83.)
S még egy nagyon szimpatikus hangsúly: a Dunántúl alkotóira irányuló ítészi figyelem. Aminek bizonyára nemcsak az az oka, hogy a szerző kaposvári születésű és a Műhely folyóirat meghatározó kritikusa, hanem megint csak az értékfelmutatás. Mert a Budapest-központúság mellett az erdélyi magyar irodalom felértékelődésével Pannónia mint nagy kultúrtáj mintha elerőtlenedett volna, s érezhetően kevesebbet számítanak az itteni műhelyek, a dunántúli szerzők, a helyben létrehozott bármilyen jó művek, mint más vidéken. Pedig, ha egyetemes magyar irodalomban gondolkodunk, ebben is egy fokmérő lehetne: a minőségelv. Kemsei István példaértékű munkát végzett azért, hogy ezt érvényesítse, s ennek jegyében emelt az őket megillető helyre olyan szerzőket, mint Borbély János, Gyurácz Ferenc, Pátkai Tivadar, és ahogy annakidején Nagy Gáspárt, állította nemzedékük első vonalába a fiatal Szalai Zsoltot és Sütő Csaba Andrást.
Végül a módszerről, melynek alkalmazásához nem kell más, mint a szükséges terminológia birtoklása, olvasottság, az életművek alapos ismerete és Utassy József szavaival: „hatalmas energiájú beleérzőképesség”. Lényegét így foglalja össze Kontra Ferenc: „a kritikus minden könyvben a központi gondolatot keresi, azt a középponti helyet, ahonnan körbetekintve meg tudja ítélni és be tudja mutatni a könyvet. Minden művet az életmű kontextusába helyezve ismerünk meg. Eljárása következetes, ezzel mutat rá a művek értékeire.
Módszeres ’kérdésfeltevés és magyarázatkeresés’ jellemzi, miközben etikai vonatkozásokat is felvet. A bírált könyv kulcsmondatait idézi, a mű gondolati magjáig hatol. Az értelmiség létbe vetett helyzetével is foglalkozik, s miközben egy kultúra szolgálatának korunkban lezajló vállalása vagy nem vállalása foglalkoztatja, nem hagy kétséget afelől, hogy ő a szó legnemesebb értelmében szolgálatnak tartja a kritikaírást: az olvasó szolgálatának és orientálásának. Mégpedig úgy, hogy nem csupán verstartalmat vagy prózacselekményt ismertet, hanem a szövegalkotás jellegzetességeire is rávilágít, tartalmi és formai eszközeit egyaránt méltatja. Kiemeli, hogyan képes az író magánélményeit ’metaforizáni’, egyetemessé tenni, ezért a művet ’kitüntetett élményhelyek átszűrődéseiként’ gondolja el.” (187.)
Ezt a négy évtized alatt kritikusi védjegyévé vált módszert pedig szinte bármilyen műre komfortosan tudja alkalmazni Kemsei István. Nem véletlen, hogy „szigetvilágának” dzsungelében is biztos kézzel megtisztított utak vezetnek. Bírálataira is áll, amit Döbrentei Kornél költészetéről megállapít: „nincsenek hullámvölgyei, nincs kezdetleges állapota”. (75.) A 40 év 40 könyv alfabetikusan Albert Gábortól, időben Nagy Gáspártól Villányi Lászlóig vezető íve, a mintaadó ítészi életmű esszenciája jól tükrözi mindezt.
