Kérjük a bőrlégzést szabadon hagyni
(Bán Zsófia: Lehet lélegezni! Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018)
Bán Zsófia Lehet lélegezni! című legújabb könyve idén júniusban jelent meg a Margó Irodalmi Fesztivál keretében. A tizenkilenc novellából álló kötetben sokféle emberi sors és elbeszélői stílus jelenik meg, és a különböző történetek széles érzelmi skálán mozognak. Vannak benne szívmelengető és mélyen elgondolkodtató darabok; van, amit egy lélegzetvétellel végig lehet olvasni, és van, amit kicsit emészteni kell. Egyszóval a kötet igazi hullámvasút, amely a menekültválság és a hajléktalanság témájától kezdve Esterházy Péter stílusimitációján át eljut a Rimbaud-kutatás néhány filológiai problémájáig.
A Bőrlégzés című bevezető darabot akár a kötet ars poeticájaként is olvashatjuk. Ez a rövid írás mélyen elgondolkodtató, velős tőmondatokból és lírai hangon megszólaló, allegorikus képekből áll. A könyv legelső oldalán az alábbi sorokat olvashatjuk: „A béka (teszem azt, de mondhatnék krokodilt) vízben és szárazföldön él. A béka kétéltű. A kétéltűeknek bőrlégzésük van. Ha a béka bőrét bekenik zsírral, megfullad. Kérjük, ez ne forduljon elő. Az ember (például) múltban és jelenben él. (A jövőről képe van, jól passzol a kanapéhoz.) Az ember tehát kétéltű. (Kérdés: a kétéltű: ember, vagy: a kétéltű ember?) A kétéltű embernek bőrlégzése van. Ha a kétéltű ember bőrét bekenik zsírral, megfullad. Kérjük, ez ne forduljon elő. Kérjük a bőrlégzést szabadon hagyni. Köszönjük.” (5.) A következő oldalakon tovább gyűrűzik a gondolat és kibontakozik előttünk a légzést a szabadsággal, a gondolkodással és a történelmi tudattal párhuzamba állító allegória. A szabad légzés áthatol az idő törvényein és „apró redőket képez az idősíkokat tagoló függönyön.” (6.) Ebben a lélegző hullámzásban oldódnak fel a kötetben szereplő emberek és sorsok időben és térben, miközben az elbeszélt történetek egyszerre válnak időtlenné és nagyon is jelenvalóvá. A kötet fél szemmel mindig a távoli múltba tekint, de közben a kortárs valóság társadalmi problémáira is reflektál. „A cél persze nem más, mint az ismétlés, amire a tudat felfűződik. Nélküle nincs ráismerés, felismerés, megismerés, emlékezés. A tudás anyja: Ismétlés (szép, görög név). Újra és újra előveszünk, átveszünk dolgokat, illetve újra és újra elővesznek, átvesznek minket a dolgok. Mindeközben felmerülnek bizonyos kérdések.” (6.) Ezek a kérdések pedig a következők lehetnek: „Egy újra elővett olló (például) vajon ugyanaz az olló-e, mint az újra előtt? […] Esetleg ennek a negatívja felől: egy kalapács (stb.) által újra elővett én vajon ugyanaz az az én-e, mint újra előtt? Van-e két egyforma kalapács? Van-e két egyforma újra? A sorozatok darabjai vajon felcserélhetők-e, behelyettesíthetők-e egymással?” (6.) Kicsit később, a szöveg végéhez közeledve választ kapunk a kérdésekre: a dolgok nem változnak a maguk tárgyi, fizikai valóságában, „de a bőre, a lélegzése, a szelídsége vagy a konoksága mindig más és más lesz, aszerint hogy ki használja. És akkor megint ott vagyunk, ahol az idő, az emlék, a bőr, a seb, a szív szakad.” (7.) A könyvben felsorakoztatott történetek pontosan azokat a pillanatokat ragadják meg, ahol ez a szakadás megtörténik, és közben úgy kapcsolják össze a múltat a jelennel, ahogyan a ki-és belégzések teremtenek folytonosságot az éppen múló és a rákövetkező pillanat között. Feltéve, ha hagyjuk a bőrt szabadon lélegezni: „Ha a kétéltű ember bőrét bekenik zsírral, megfullad. Kérjük, ez ne forduljon elő. Kérjük a bőrlégzést szabadon hagyni. Köszönjük.” (5.) Tehát a szöveg logikája mentén azt mondhatnánk, hogy a légzés ellehetetlenítésével az ember elveszti a rálátását saját múltjára és jelenére, ez pedig súlyosan fenyegeti életben maradását. A fuldoklás azt jelenti, hogy nem ismeri fel a történelmének összefüggéseit, nincsenek következtetései és tulajdonképpen saját magát sem ismeri igazán.
Az egyes darabok könnyen berántanak a világukba, hála a komplex, kidolgozott karaktereknek és a magával ragadó elbeszélői stílusnak. Bizonyos szövegek esetében azon kaphatjuk magunkat, hogy lélegzetvisszafojtva olvassuk a végtelenségig hömpölygő mondatokat, amelyekről sejthetjük, hogy valamilyen súlyos végkifejlet felé sodornak. A címadó írásban például így bontakozik ki az egyik, a főszereplő kisfiú személyiségével összefüggő konfliktus: „mert mindegyik nap egyforma volt, de pont ez volt bennük a jó, hogy annyira egyformák voltak, nem szerette, amikor valamiért nem voltak egyformák, nem szerette a váratlan dolgokat, azt szerette, ha minden mindig pontosan ugyanúgy történik; a múltkor is a Ricsi felültette a kistraktorra, hogy gyere, Robika szállj fel, megyünk csajozni, de nem abba az irányba indult el, amerre szokott, nem balról kerülte meg a kocsmát, hanem jobbról, és a Robikának ettől borzalmasan megfájdult a feje, mért kellett ezt a Ricsinek csinálni, gondolta Robika, mért fájdította meg a fejét, hogy majd szétpattant, hogy a szeme majd kiugrott a helyéről, hogy a saját sikításától majdnem megsüketült, hogy majdnem beszakadt a dobhártyája, dob-hár-tya, dob-hár-tya, dob-dob-dob, ezt legalább lehet jó ütemesen mondani, ezt sikította Robika üveghangon.” (Lehet lélegezni!, 77─78.) Az író gyakran él az elhallgatás és a késleltetés eszközeivel is, amellyel még tovább tudja fokozni a feszültséget. A Helyszínelés című novellában például így értesülünk a főszereplőt ért – feltételezhető – nemi erőszakról: „most, ahogy leült a reggelizőasztalhoz, szétnyílt a nehéz frottírköntöse, […] és ahogy lenéz, meglátja a pőre combját, a gyöngyházszínű húsát, amelyen egy bíborfekete színű folt, egy véraláfutás éktelenkedik, […] egészen pontosan a jobb combja belsején, hirtelen mutatja magát ott, a tetthelyen […], nem értette, hirtelen honnan került oda, és eddig hogy nem vette észre, ha már ekkorára nőtt, csak a futás, az villant be, a rémült botorkálás a félhomályban, a rohanás arra, amerre a kijáratot sejtette, […] és ahogy nézte ezt a combja fehérjébe tolakodó véraláfutást, zárult a szíve, mint egy metróajtó, összehúzta magán a pongyolát, megette a müzlit, kiitta a kávét, és szaladt be a fürdőszobába.” (115─116.) Az igazán jól sikerült darabok szinte hipnotizálják az olvasót, ezért egy novella elolvasása után időbe telhet, mire rá tudunk hangolódni a következőre. A történetek gyakran kibillentenek az egyensúlyunkból és lezáratlanságukban nem szolgálnak enyhítő nyugvóponttal sem.
Az egyik legfelkavaróbb darab a Szinte jó című novella, amely két főbb egységre tagolható. Az első részben François Reichelt osztrák származású francia szabómester és feltaláló utolsó napját követjük nyomon, aki arról vált híressé, hogy 1912 februárjában leugrott az Eiffel-toronyról, hogy tesztelje saját készítésű ejtőernyővel kombinált kabát-találmányát. A furcsa selyemkapucni azonban nem fékezte le a zuhanó testet és Franz a végzetes balesetben szörnyethalt. Az eset különösen felkavaró mivoltát erősíti, hogy a korabeli párizsi sajtó több szögből is megörökítette az ugrást, amely az interneten a mai napig visszanézhető. Az élő felvétel megrázó hatását Bán Zsófia is megidézi azáltal, hogy a szöveg mellé illeszt egy, az ugrás előtt készült fekete-fehér fényképet, amelyen az elszánt Franz feszít bizarr öltözékében. A szöveg szó szerint idézi a filmfelvétel első képkockáján látható francia feliratot, amely kiemeli, hogy Franz hosszan hezitált az ugrás előtt, mintha megsejtette volna a rá váró szörnyű végzetet. „Hosszan habozik, (cca 40 másodperc), látszik a lehelete, a felvételen lüktető kémia és a karcnyomok, mint a szakadó hó. Elég csak kitárni a karomat, és belekap a friss északi szél. Elég csak bízni, elég csak a hit. Végül elszánja magát, és ugrik. A bientȏt.” (104.)
A novella második részének főszereplője egy nő, akit elhagyott a szerelme és elbocsátották az állásából. A szöveg drámai csúcspontján az asszony felmászik a Nyugati pályaudvar üvegcsarnokának tetejére, néhány percig csendben áll és várakozik, majd egyszerűen kitörli a szerelmétől kapott hangüzenetet, csinál egy fotót a háztetőkről, lemászik és hazamegy. Ez a zárlat mégsem igazán felszabadító, hiszen az olvasó úgy érzi, hogy a történet sokkal rosszabbul is végződhetett volna. Tulajdonképpen Franz Reichelt kísérletében is ott lebeg a majdnem tragédiája, hiszen a halála után egy hónappal az orosz Gleb Kotyelnyikov feltalálta az első igazi ejtőernyőt. De akkor hogyan értékelhetjük Franz tettét? Abszurd őrültség vagy a tudomány nevében véghez vitt heroikus hőstett? Nehezen lehetne eldönteni. Erre a bizonytalanságra utal a szerző, amikor ezt írja: „[Franz] igazi szerelmese a szélnek, ahogy zuhanás közben nekifeszül az arcbőrének. Szinte hasítja. Szinte fáj. Szinte nem jó. Szinte jó. Jó.” (100.) A novella nem adja kezünkbe a megfejtést, helyette elgondolkodtat, hogy vajon melyikük érte el a célját: Kotyelnyikov, akinek a nevére bejegyezték az első elcsomagolható ejtőernyő szabadalmát vagy Reichelt, aki megdöbbentő hitével lelépett a korlátról és ezzel örökre beírta magát a történelembe?
Bán Zsófia kötete arra hívja fel a figyelmet, hogy a válaszok nem mindig annyira egyértelműek, mint ahogy elsőre gondolnánk. Mindig érdemes felülvizsgálnunk az előítéleteinket, akár múltbeli történeteinkről, akár kortárs társadalmi valóságunkról van szó. Ahogy a szerző írja: „Mindig van egy megtartó rés. Mindig van a már-már. Már-már ez nem is igaz. Már-már, de.” (Szinte jó, 99.) Semmi sincs kőbe vésve, semmi nem előre elrendelt, mert a történelem folyamatosan átértelmezi önmagát és a jelen állandó mozgásban van. A korunk valósága személyes múltunk és meggyőződéseink lenyomata. Ugyanakkor nem létezik abszolút igazság, mert hiába a közös országunk és nemzeti múltunk, a történelem és a valóság mindenkinek más-más arcát mutatja. Ahogy az első novella is felhívja rá a figyelmet, a világot sohasem tudjuk közvetlenül, teljes valójában befogadni. Mindig kellenek hozzá „szerszámok”. „Szerszám pedig többféle létezik: van az a fajta, amit veszünk a boltban, van az, amit csinálunk, és van az, amit örökölünk. […] De hogy mit kezdünk a szerszámainkkal, […] az már nyilván rajtunk múlik.” (Bőrlégzés, 7.) A kötet arra buzdít, hogy tudatosítsuk saját eszközeinket és tegyünk kísérletet arra, hogy megértsünk másokat. Legyen ez a megértés olyan szabad és természetes folyamat, mint a lélegzés. Ha ugyanis hagyják az embert szabadon lélegezni, akkor képes lehet arra, hogy újra írja saját sorsát.
