• Gyöngyösi Lilla
• Tolnai Ottó

Apró kincsekből páratlan gazdagság

(Tolnai Ottó: Nem könnyű. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2017)

Tolnai Ottó életműkötetei a Jelekor Kiadó gondozásában jelennek meg, a Nem könnyű a harmadik e kiadványok sorában. A vaskos kötet a legfrissebb, 2011 és 2017 közötti verseket tartalmazza, melyek öt igen eltérő terjedelmű, de más tekintetben nem igazán különböző ciklusba rendeződnek. Bár a Kibuggyan a vér a számon a nagyobb lélegzetvételű, a Fejes vonalzó pedig az alkalmi verseket gyűjti össze, a másik három ciklus (Scandal; Tapőr; Dél-Tirolban) formailag, tartalmilag kevésbé körülhatárolható – ami természetesen nem hátrány. Egyszerűen csak könnyű az átjárás közöttük, hiszen a kötet verseit egységesen a nyugodtabb, elmélázó hangvétel jellemzi. Ellentétben Tolnai korai költeményeivel, az expresszivitás, meghökkentés háttérbe szorul, helyettük a játék és a mesélgetés célja hatja át őket. Ilyen például a cikluscímként is kiemelt Kibuggyan a vér a számon, amelyben mindkét irányultság megtalálható: egy önironikus, ugyanakkor messzire vezető kérdéseket felvető, hangsúlyosan személyes életepizód vérbő képi világgal elmondva.

el kellett kezdeni olvasni: / németül a verseimet / valami különös roppanás hangzott / rianás / netán fogam aranyhídja melynek lábait a jég kilökte / fogam aranyhídja tört ketté / illetve akárha üveget kezdtem volna enni / jóllehet az első falatot még ostyaként törve / ki ne áldozna egy másik nyelv oltárán”. (124.)

A Nem könnyű verseinek többsége szerkezetében a népdalokra hasonlít. A népdalokban is egymást követi egy természeti kezdőkép, majd az ezzel párhuzamba állított érdemi mondanivaló, miközben refrénszerű ismétlések nyomatékosítják a lényeget. Tolnai is gyakran egy hétköznapi eseménnyel indít, ebből kalandozik el, majd tér hozzá vissza. A meglepő képzettársítások, a váratlan, de szubjektív szemszögből logikus időbeli és térbeli ugrások izgalmas élménnyé teszik Tolnai szabadverseit. A szerteágazó, asszociatív építkezésnek hála – az alapjaiban hasonló eljárás ellenére – minden vers kiszámíthatatlan, kacskaringós utazás. További zenei párhuzamként a szövegek ebben a kötetben is áriaként áradnak, hullámoznak, akárcsak a megkerülhetetlen, egy életen át tárgyalt költői motívum, az azúr Adria. Az áriázás Tolnai saját kifejezése, és valóban jól leírja a versek jellegét: a gazdag leírások, gyakori ismétlések – akárcsak zenei műfajként, az operai cselekményt előmozdító recitativo részekkel ellentétben – a megszólaló lelkiállapotát, érzelmeit tárják fel. Mindezt jól példázza a Léket vágni jó című vers eleje:

Hajnalonta mint félőrült / a félőrültek mindig pizsamában / hajnalonta akárha félőrült gyilkos / édesapám rongyos pizsamájában / csíkjai miatt adhatta nekem / ő ugyanis sokat raboskodott / sokat Balkán szívében szegény / ő tudja hogy dobog / ő tudja hogy dobog / ő szegény tudja Balkán szíve hogy dobog [...] pizsamámban fejem fölött fejszét lóbálva / rohanok ki már biztosan elkéstem / rohanok ki léket vágni”. (186.)

A visszatérések a versen belül és a versek között is hálózatokat hoznak létre: a nem könnyű kifejezés például több költeményben is előkerül, de van, hogy a Nem könnyű címet viselő verset olvassák fel egy másik versben. Ugyanakkor az ismétlések gyakran variációként, pontosítva, közbevetésekkel megtűzdelve bukkannak fel – ami a hangsúlyozás mellett a legmegfelelőbb kifejezésmód szüntelen kutatását, a nyelv korlátainak posztmodern kitapogatását jelzi. Mivel Tolnai ezúttal sem tesz különbséget a kis- és nagybetűk között, nem tagolja írásjelekkel az áradó szövegeket, az ebből fakadó mellérendelő egyenértékűség tovább fokozza a vázlatszerűség érzetét, a tökéletesség felé vezető átmeneti állomás-hatást. Pedig a Nem könnyű versei – szabadvers-jellegük ellenére – gondosan megformált, a saját logikájuk mentén nagyon is kötött költemények. 

Ahogy a valóságban, a palicsi Homokvár nevű házában is, Tolnai Ottó a verseiben is gyűjteményeket hoz létre. Gyakran csak közbevetésszerűen illeszt a szövegekbe egy-egy érdekes feliratot, elcsípett mondatfoszlányt, amelyek posztmodern játékként lépnek kapcsolatba vagy maradnak izoláltak a vers többi részétől. Érdekes hangzású szavak (borzháj, somsámfa), különös szókapcsolatok (huppannak a tápban), groteszk kifejezések vagy akár dalszöveg-részletek és weblapcímek is beépülhetnek a versekbe, mint például az expresszionista Rostélyos maszkok esetében: piros nyelű söprűk, kék zöld és halvány rózsaszín szifonok, rostélyos maszkok, vérpiros cirokmag. (57.) Tolnai élvezettel ízlelgeti a szokatlant, a külvilág számára jelentéktelent, de számára valami okból értékeset, ezért lelkesen ismételgeti is feltárt kincseit. Jellemző, hogy címnek is olyan láthatatlan, de a címbe emelés által mégis hangsúlyossá váló szókapcsolatokat választ, amelyek vagy a szokatlan tartalmuk, vagy az érdekes megfogalmazásmódjuk miatt tetszenek meg neki (A jeget a JAGUÁR-ról, A kis herélt kórus) – gyakran ismerősöktől-ismeretlenektől csent, utcán begyűjtött idézetekről van szó.

A Nem könnyű apró történetek, kis anekdoták megverselt gyűjteménye, amelyek mélyen gyökereznek a Tolnai Ottó világában, a vajdasági-palicsi mindennapokban, ugyanakkor szürreális pillanataik vagy meglepő összefüggéseik elemelik őket a rögvalóságtól. Főleg úgy, hogy a történetek személyes vonatkozásai, lelki lecsapódása a lényeges. Ennek természetes velejárójaként, ugyanakkor menthetetlenül önironikus felhanggal merül fel a kisebbségi lét értéke, létállapota is, például a Behemperedtél-e a rózsába című versben, Macedónia kapcsán:

nekünk is megvolt a mi görög tragédiánk / kis népeknek mind megvan / ezért is nagyok / jóllehet egymás előadásait nem nézik / ha netán nézik akkor sem értik”. (97.)

Tolnai sajátos, átmetaforizált világlátása költészetté nemesíti az egyszerűt, a hétköznapit, az alantast is, mitológiai ködbe vonva az egyre ismerősebb, mégis feltárhatatlan gazdagságú mikrokörnyezetét. A ház körüli tennivalókat, gyerekkori emlékeket vagy a szomszédok, ismerősök hol hátborzongató, hol groteszk, hol kisszerű történeteit a szokatlan, félig kívülálló, félig natív nézőpont teszi figyelemre méltóvá. Tolnai azonnal a világába szippantja, a sajátjává alakítja a megfigyeléseit, felcsipegetett híreit, így megállapíthatatlan, a verseknek mennyire „valóságos” a kiindulópontja, milyen tényleges események és élmények adják az alapjukat. Ez a „mágikus realizmus” teszi igazán vonzóvá a Nem könnyű verseit, hiszen egyszerre tűnnek kimeríthetetlenül gazdag mesetárnak és a mai vajdasági mindennapok hű dokumentálásának. 

Ahogy Tolnai egyre mélyebben bevon a világába, sajátos magánmitológiája egyre közelebbivé válik. Idővel kedves ismerősként köszönhetjük a visszatérő alteregókat, fiktív és valós személyeket (Amadeó, Olivér, Vak Víg Tibike, Jutka), szimbolikus helyszíneket (a leégett ráckevei mozi, a NATO által telebombázott Palicsi-tó), a jelentékenynek beállított jelentéktelen tárgyakat. Ilyenek például a rézdrótkefék vagy a sziták. Az utóbbit megéneklő, ars poeticának is tekinthető Naponta újra és újra jól jellemzi Tolnai kanyarogva építkező, folyamatosan pontosítgató, meglepő képekkel és képzettársításokkal dolgozó költői stratégiáit: „velük szitálom át / a semmit akárha először / naponta mindig kitartóan / már-már mániákusan újra és újra”. (21.) A köteten végigtekintve egyértelművé válik, hogy Tolnainál minden motívum egyszerre jelenti önmagát, és állítható sajátos konstellációkba keresztül a verseken, újabb és újabb szimbolikus fénytörést kapva. Azaz a Nem könnyű részleteiben fogyasztva is értékes mű, de a köteten átívelő összefüggései miatt egészében megismerve még érdekesebb.

A versekbe beemelt személyek között külön csoportot képez a rengeteg művészismerős, akik között magyarországi, vajdasági és délszláv költők, képzőművészek bukkannak fel leggyakrabban. Ugyanakkor több vers a nagy elődökhöz való kapcsolatba enged betekintést, párbeszédet kezdeményezve a példaképekkel: ilyen például a több síkon futó ®avagy a pápa pápaszeme, amelyben Kosztolányival találkozunk (miközben XI. Pius pápa és Esterházy Péter is megidéződik), vagy a kötet egyik legszebb verse, a PIM. Füst papucsa avagy a magyar vers libre monumentális emlékműve, amely Füst Milán előtti megható tisztelgés a kései utód jogán. Ebbe a sorba illeszkednek a Tolnai Világlexikonát megemlítő versek is – például A Tolnai. Tolnai Ottó számára mindig is fontos, szimbolikus párhuzam volt Tolnai Simon nyomdatulajdonos, könyvkiadó tevékenysége, kiemelten a Tolnai Világlexikona, amelyről itt egy patetikus, szintén ars poeticának tekinthető versben emlékezik meg.

Akármilyen frissek, elevenek, modernek is a kötet versei (pl. a Dél-Tirolban vége szaggatott vonallal és egy ezt vágd le ragaszd máshová felszólítással különül el az előzményektől, majd groteszk iróniával a szelfibotot és egy román koldusasszony siratóénekét állítja egymás mellé), Tolnai Ottó mégis a hetvenes éveiben jár, amely természetesen vonja magával a számvetést, a barátok haláláról való megemlékezést, a régi történetek felemlegetését. Mindez talán a kötet címadó versében csapódik le a legszebben: (mennyit hibáztam / ha még időben írtam volna festőbarátomról / talán még ő is élne / mennyit hibáztam életemben). (110.) A Nem könnyű mégsem a lemondás kötete – évtizedek bölcsessége csapódik le benne, az ebből fakadó könnyed távolságtartás pedig felülemelkedik az összes gyötrelmen. Minden temetőlátogatásra jut egy burleszkbe illő epizód, minden halálesetre egy túlélést ünneplő tréfa.

• Szemes Péter
• Kemsei István

Ítészi életmű-esszencia

(Kemsei István: 40 év – 40 könyv. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2017)

Négy évtizedes minőségi költői jelenlét a magyar irodalomban mindenképp figyelemre méltó, megbecsülésre érdemes. Ami persze jóval több, ha a folyóiratközléseket is tekintjük és napjainkig húzzuk az ívet, ám tény, hogy éppen ennyi idő feszül Kemsei István a Kozmosz Könyvek sorozatában megjelent Arc (1973) és újabb versprózáit egybefogó A vakond feljön (2013) kötete között. A szerencsére egyre gazdagodó életmű rangját pedig tovább emeli a prózaíró remeklése, a szépségében és alaposságában talán csak Kabdebó Tamás regényeivel (elsősorban a Danubius Danubiával) rokonítható Duna-könyv, A szederinda szeme, a Róka a fűzfán esszéinek gyöngysora, s a kor- és pályatársak teljesítményeire (köztük a feledéstől ily módon is óvott Hules Béláéra!) figyelmező Valamennyi időnk irodalomtörténeti arcképcsarnoka. E két utóbbi, szekunder jellegű kötet erényei közül az esszék könnyedebb eleganciáját, közérthetőségét ötvözik a tanulmányok mesterségbeli tudást tükröző igényességével és gondosságával a 40 év – 40 könyv műbírálatai. A Széphalom Könyvműhely gondozásában napvilágot látott és a bő termés legjavát nyújtó válogatás nemcsak összegző szerepe miatt fontos, nemcsak értékleltár és –felmutatás, nemcsak egzotikus „szigetvilág”, nemcsak „egy korszak monografikus igényű értékelése” – ahogy a szerkesztő, Kontra Ferenc utószavában találóan megállapítja (188.) –, de immár megkerülhetetlen, követésre kínálkozó (nem szándékosan kínált, ezt a címadás, a kivitel visszafogottsága is jelzi) minta is egyben.

Amit nem hangsúlyozhatunk eléggé akkor, mikor ma irodalmunkban a kritika műfajának szinte semmiféle megbecsültsége nincsen, mikor több vidéki folyóirat (ahol még inkább elkelne a helyi alkotókra is irányuló értő figyelem) megszüntette kapcsolódó rovatát és nem is közöl ilyen írásokat, míg másutt csupán 5000 karakteres rövid recenzióknak jut hely, mikor tehetséges fiatal ítészek inkább a vers mellett döntenek, ha nehezebben megy is, mert az gyorsabban készül, nem kell hozzá semmit elolvasni, ráadásul éppúgy honorálják, mint a bírálatot, s talán nem is sértődik meg érte senki. Nem csoda, hogy kiváló könyvek, sőt egész életművek maradnak nemegyszer teljesen visszhangtalanul, jó szerzők hullnak ki pillanatok alatt az emlékezet rostáján, egyszerűen azért, mert nem irányozta rájuk senki a figyelem lámpásának fényét. Kemsei István kötete ebben is példaadó, ám abban is, hogy voltaképpen milyen egyszerű jó kritikát írni.

Előbb talán a „szubjektív kánonról”. Mert a 40 év – 40 könyv, amellett, hogy kortükör, ennek is lenyomata. Első közlésre folyóiratba (vagy bármilyen lapba, periodikába) szánt kritika – amilyenekből e korpusz is épül, bár a megjelenés helyei itt nincsenek feltüntetve, csak az évek – alapvetően kétféleképpen születik: vagy megrendelésre ír a szerző (ez esetben a szerkesztő vagy maga javasol művet), vagy megírja szövegét és elküldi oda, ahol reméli, hogy lehozzák. Kemsei István valószínűleg zömében, ha nem egészében, maga választotta ki a vizsgált műveket, és ha esetleg mégsem, ami meglepő lenne, e kötet összeállításában – már csak annak fent jelzett jelentősége miatt is – bizonnyal komoly szerepet vállalt. Olyan könyvek bírálatai kaptak itt helyet (a minőségelvet követve általában eleve ilyenekről is ír), melyek számára külön-külön és (a szerkesztővel egyetértésben) így együtt, nem sorrendben, bár nyilván akadnak köztük a többinél kedvesebbek, hanem egymás-mellettiségükben (ezért az alfabetikus elrendezés), fontosak. Hogy írt róluk, s ráadásul a válogatásba is bekerültek, mivel nem elrettentő példákat mutat fel, értékválasztás, akár szeretjük a szót, akár nem: egyfajta kanonizáció. 

Az erővonalak és súlypontok is nyilvánvalók. A nyitó, 1976-os évből mindössze egy írás található a korpuszban, ám az egyik legjelentősebb: Nagy Gáspár induló, Koronatűz kötetéről – az olvasó számára itt ez avatja ítésszé az idősebb költőtársat (érdekesség, hogy második verseskönyvük, a Feljegyzések lyukas zokni-korszakból, illetve a Halántékdob egy időben jelent meg a Magvetőnél). Aztán az 1980-as évek elejéről is egy (Pinczési Judit: Láng volt az élet) és az 1990-es évek végéig csak két Szalay Károly-kritika a rendszerváltozás környékéről (a Párhuzamos viszonyokról és a Bikakolostorról), ami azt mutatja, hogy ebben az időszakban a tanári és szerkesztői munka került előtérbe, valamint alkotóként az Át a szoros kapun verseinek megírása, a válogatott és új szövegekkel kiegészített Más évezred összeállítása és a pontusi levelek, levéltöredékek élveztek prioritást. A valódi megáradás igazán a 2000-es évekre tehető (a legtöbb bírálat 2008-as, s ez a hat írás olyan, mintha a szerzőnek egy kéthavi folyóirat minden számában jelent volna meg szövege, a két körbeölelő évvel együtt pedig a korpusz több, mint harmadát adják), tágabban véve: 1998-tól 2015-ig. A záró esztendőből két kritika került be (Doboss Gyula: A Merza-napló [a tartalomjegyzékben névelő nélkül szerepel], Villányi László: Kimméria), melyekkel Kemsei István még túl is lépte a címben jelzett 40 könyvet, hiszen így összesen 42 kötetet vizsgál (Tőzsér Árpádtól egy írásban kettőt). S hogy a megáradás a kézirat lezárásán túl sem vesztett intenzitásából, jól mutatja a műítész rendszeres jelentkezése, minőséget erősítő jelenléte elsősorban azokban a rangos folyóiratokban, melyeknél már régóta törzsszerzőnek számít.

Mindezt – vélnénk – nyilvánvalóbbá tette volna a korpusz kronologikus, a szövegek keletkezési idejét követő elrendezése. Bizonnyal, azonban eltolódtak volna az így szándékoltan kialakított súlypontok a kötetben és az egyik legfontosabb célkitűzése gyengült volna vele: a figyelemfelhívás, bizonyos szerzők, életmű-egységek kiemelésével. Ezt különösen Szalay Károly regénytrilógiája (Szerelmes éveink; Párhuzamos viszonyok; Bikakolostor) sínylette volna meg, melynek darabjairól 2005-ben, és mint jeleztük: 1989-ben és 1990-ben írt Kemsei István, de éppígy jóval hasznosabb egymás mellett olvasni a Bratka László és Villányi László három-három, illetve Kalász Márton és Lövétei Lázár László két-két könyvéről írottakat. Közülük Kalász Márton az Írószövetség elnöke volt akkor, Villányi László régóta főszerkesztő és szintén József Attila-díjas (2006-ra), ahogy Szalay Károly (2005-re) és Lövétei Lázár László is (2009-ben kapta), s azóta mindannyian csak gyarapították műveik sorát, erősítették irodalmi pozíciójukat (Kalász Márton Kossuth-díjas és A Nemzet Művésze immár, Lövétei Lázár László pedig a Székelyföld főszerkesztője lett), kivéve a 2006-ban eltávozott Bratka Lászlót. Esetében sokkal inkább a feledéstől megóvás szép gesztusát kell a hármas közlésben látnunk, s természetesen az olvasók és a szakma figyelmének rá irányítását, nem beszélve arról, hogy a költő életében megjelent hét önálló kötete közül háromról írni egyúttal elismerésre méltó kritikusi teljesítmény is. A már beérkezett alkotók mellett – akiknek ugyanakkor jelentősen hozzájárul recepciójához – Kemsei István szívesen fordul a fiatalok felé is, mégpedig az idősebb pályatárs bátorító, esetenként jobbító szándékú támogatásával (Sütő Csaba András: meredek út, Szalai Zsolt: sörülökazerkélyen), ám az értékfelmutatás a nyilvánosság szélesebb körei számára kevéssé ismert szerzők és művek előtérbe helyezésével teljesedik ki igazán (Balázsovics Mihály: Levelek a Hegyoldalból [a tartalomjegyzékben hibásan szerepel], Dalos Margit: Kődünnyögések).

Noha az esszé (Albert Gábor: Védekező halálraítéltek, Gyurácz Ferenc: Személyes ügyeim) és a dalszöveg (Bereményi Géza: 150 dalszöveg Cseh Tamás zenéjére) felé is kikacsint – e tekintetben feltűnő csak a drámakönyv hiánya –, a bíráló alapvetően arról ír, amiben leginkább otthonos: nagyobbrészt líráról és nem sokkal kevesebb prózáról. Ha a hangsúlyokat keressük, talán feltűnő még a nemzedéktársak dominanciája, ami természetszerű, hiszen a vele (nagyjából) együtt indultak életműve voltaképpen a szeme előtt formálódott, azokat ismeri legbehatóbban. A fenti Bereményi-írás például ezért is különösen érdekes, de akár a Kilencek három tagjának (Mezey Katalin, Kiss Benedek, Győri László) műveiről szólókat is említhetnénk. Közülük utóbbiról és A rabbiánus kecsketartóról jegyzett passzus akár itt-ott parafrazeálható is lehetne:

Írás közben az elbeszélő lelki szemei előtt egyetlen felvillanásban, egyszerre jelenik meg maga a történet és megformálásának mikéntje. Diktálja a szövegben felszínre kerülő lehetséges világ összes momentumát a kínkeservvel, egy teljes élet rááldozásával megszerzett tapasztalat és kínosan kilépett lelki stációk árán felgyülemlett bölcsesség. Készen vannak a szövegtípushoz odaillő mondatok, engedelmesen hajlik a nyelv a Győri László stílusára olyannyira jellemző hosszú, hibátlan lejtésű, többszörösen összetett mondatok súlya alatt minden szükséges, sőt kimondható érvényes szó is pontosan a maga helyére kerül.” (83.)

S még egy nagyon szimpatikus hangsúly: a Dunántúl alkotóira irányuló ítészi figyelem. Aminek bizonyára nemcsak az az oka, hogy a szerző kaposvári születésű és a Műhely folyóirat meghatározó kritikusa, hanem megint csak az értékfelmutatás. Mert a Budapest-központúság mellett az erdélyi magyar irodalom felértékelődésével Pannónia mint nagy kultúrtáj mintha elerőtlenedett volna, s érezhetően kevesebbet számítanak az itteni műhelyek, a dunántúli szerzők, a helyben létrehozott bármilyen jó művek, mint más vidéken. Pedig, ha egyetemes magyar irodalomban gondolkodunk, ebben is egy fokmérő lehetne: a minőségelv. Kemsei István példaértékű munkát végzett azért, hogy ezt érvényesítse, s ennek jegyében emelt az őket megillető helyre olyan szerzőket, mint Borbély János, Gyurácz Ferenc, Pátkai Tivadar, és ahogy annakidején Nagy Gáspárt, állította nemzedékük első vonalába a fiatal Szalai Zsoltot és Sütő Csaba Andrást.

Végül a módszerről, melynek alkalmazásához nem kell más, mint a szükséges terminológia birtoklása, olvasottság, az életművek alapos ismerete és Utassy József szavaival: „hatalmas energiájú beleérzőképesség”. Lényegét így foglalja össze Kontra Ferenc: „a kritikus minden könyvben a központi gondolatot keresi, azt a középponti helyet, ahonnan körbetekintve meg tudja ítélni és be tudja mutatni a könyvet. Minden művet az életmű kontextusába helyezve ismerünk meg. Eljárása következetes, ezzel mutat rá a művek értékeire.

Módszeres ’kérdésfeltevés és magyarázatkeresés’ jellemzi, miközben etikai vonatkozásokat is felvet. A bírált könyv kulcsmondatait idézi, a mű gondolati magjáig hatol. Az értelmiség létbe vetett helyzetével is foglalkozik, s miközben egy kultúra szolgálatának korunkban lezajló vállalása vagy nem vállalása foglalkoztatja, nem hagy kétséget afelől, hogy ő a szó legnemesebb értelmében szolgálatnak tartja a kritikaírást: az olvasó szolgálatának és orientálásának. Mégpedig úgy, hogy nem csupán verstartalmat vagy prózacselekményt ismertet, hanem a szövegalkotás jellegzetességeire is rávilágít, tartalmi és formai eszközeit egyaránt méltatja. Kiemeli, hogyan képes az író magánélményeit ’metaforizáni’, egyetemessé tenni, ezért a művet ’kitüntetett élményhelyek átszűrődéseiként’ gondolja el.” (187.)

Ezt a négy évtized alatt kritikusi védjegyévé vált módszert pedig szinte bármilyen műre komfortosan tudja alkalmazni Kemsei István. Nem véletlen, hogy „szigetvilágának” dzsungelében is biztos kézzel megtisztított utak vezetnek. Bírálataira is áll, amit Döbrentei Kornél költészetéről megállapít: „nincsenek hullámvölgyei, nincs kezdetleges állapota”. (75.) A 40 év 40 könyv alfabetikusan Albert Gábortól, időben Nagy Gáspártól Villányi Lászlóig vezető íve, a mintaadó ítészi életmű esszenciája jól tükrözi mindezt.

• Nagy Mari Anna
• Grecsó Krisztián

Az érzékelés kapui

(Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018)

Grecsó Krisztián jelen kötete hat, egymással lazán összefüggő elbeszélésfüzér, ötvenöt rövid novella, ugyanannak a főhős-elbeszélőnek és szerző-alteregónak az élményvilágára építkezik, melyek Grecsó előző könyveiből már ismerősek lehetnek. A Harminc év napsütés az íróvá érés életrajzi fikciója, személyes történelmét saját múltján, közösségi narratívákon és vizuális forrásokon keresztül mutatja be. Nem lineáris autobiográfia jön létre, hanem a gyermeki képzelet, a felnőtt emlékezet és az önfelismerés igénye egyesül novellaciklussá. A kezdő novellák társadalmi-kulturális hátterei a késő Kádár-kort invokálják, földrajzi díszlete Szegvár és tágabb környéke, a periféria perifériája, a magyar vidék. A kádárista munkás-paraszti mentalitás couleur locale-ját a szerző később szélesebb látómezőre cseréli, a vidéki életképeket a nagyvárosi veszi át. Egy álmodozó kisgyermek, majd kamasz, később fiatalember, aki a lelki valóságot keresi, a már enyhe korróziós válságot megélt szerzői én visszatekintésében. Egy viharsarki Pál utcai fiú elrongyolódott naplóját találtuk meg keresés nélkül, és Esti Kornéllal fogjuk értelmezni a kaotikus nagyváros kétes szentélyében.

Az alaphangot, az indító felütést az első írás adja a genetikai és szociális örökség kezdő története, a frontról hazatért Márton tata, és az őt váró Juszti mama még megfogható, tetten érhető története.

Ügyetlenül kerülgették egymást, Márton megfürdött, átöltözött. Nem volt mit csinálni, végül tényleg összeszedték a szilvát. Álltak szótlanul a fortyogó fekete láva mellett, nézték, hálásak voltak, hogy van hova nézni. Nem mondtak semmit, kavargatták a masszát – így beszélgettek. Közben lassan, nagyon lassan fölfogták, hogy van élet, hogy újra vannak egymásnak. Azon a karácsonyon, mikor minden idők legfinomabb szilvalekvárját megkóstolták, Jusztika már életet hordott a szíve alatt.” (8.)

Ha a ciklusokat nem is lehet szigorúan mederbe terelni, azért a laza szövés mégis összetartja őket. A Nyarak a nagyival ciklus tíz rövid története sok szereplőt mozgat, fókuszában mégis a kisfiú Juszti mamával való kapcsolata áll. Belső fokalizációval a gyermekkor jelenik meg a gyermeki nézőpont korlátozott nyíltságával, ám a háttérben mindig ott áll a szerző narrátor józan távolsága, jelenkori hangja, mellyel reflektál e gyermekkori énre. A család idősebb nőtagjainak élete érzelmileg megérinti, megérti, hogyan függ össze nagyszülője személyes története a nagy egésszel.

Ládamosás után meséltem Péternek a lányról, aki be tudja kapni az öklét. És aki úgy kacag, mint egy pozsonyi kifli. Juszti mamától sokat halottam efféléről, de nem hittem neki. Szerinte az emberek régen mesélek egymásról, és a történet hatására, úgy, hogy sohasem látták a másikat, szerelmet éreztek. Igazi, kövér szerelmet, ami olyan dundi és könnyű, mint a vattacukor. Azt gondoltam, mindez csak a mamám fabulája, ilyen a valóságban nincs. (44.)

A Házi kecsap ciklus életképeiben szerelmes emberek és terek, a fiatalságot és a felelőtlenséget szimbolizáló rock zenészi kísérletek, a nyers libidó ingeréhsége, a kamaszkor mélyén gyökerező érzelmi struktúrák jelennek meg, a normatív és toxikus férfiasság előképei.

Tizenhat voltam, csurig reménytelen vágyakkal, melyekről senki sem akart tudomást venni, pedig én kapkodós hévvel szerettem bele az első szembejövőbe, örökös hűséget fogadva neki, ha egy pillantásra is méltatott.” (70.)

Ostobaságnak tűnik feltenni a kérdést, kinek ír Grecsó? Az elbeszélő én nyilvánvalóan hímnemű, a szerző rejtett invokációjának tárgya, a befogadó ideáltípusa ugyancsak hímneműnek tűnik:

Az én életem első szerelmes étke a sültkrumpli volt. Igen, a bő olajban sárgára pirított hasábburgonya és a mellé kacéran odacsöppentett házi kecsap. Tessenek nyugodta összemosolyognia hitvesükkel – micsoda történet lesz ez?! Hogy lenne a sültkrumpliban és a házi kecsapban a szerelem?” (60.)

A Kortárs című novella a szerző-elbeszélő igazi mélyfúrása. Az Erdélyben felfedezett költő verseiből megismert kulturális táj és szellemi tartalom szédítő izgalommal tölti el a kamaszt, többek között azért, mert maga is írónak készül.

Hogy írni muszáj, azt gyerekkorom óta tudtam. Botor sorok a magányról és a vágyról, jönnek, muszáj őket leírni, olyan jó, mint az ölelés, elfeleded közben hogy vagy, hogy fáj. De hogy irodalom is van, és amit írok, annak ahhoz köze van, mert benne van abban az irgalmatlan nagy vájdlingban, amelybe a magyarul írott sorokat ‒ legyenek bár azok olyan kutyarosszak, mint az én kamaszverseim ‒ gyűjti az Örökkévaló, arról nekem akkoriban senki sem szólt. […] De így legalább erős kezdés volt, talán a lehető legerősebb kezdés, egy életre meghatározta az élő írókhoz való viszonyomat.” (63.) 

A Mire kinyílnak a muskátlik ciklus a fiatal és zűrös férfilét novellái, felnőtt problémák rövidre zárt alkotásai. A nyitónovellában (Hazulról el) a már letapogatható veszteségek feszítik szét a korábban ismert világot, és az identitások rekonstrukciója történik meg.

A szegvári árulás még ösztönös volt, és tudattalan, szükségszerű, a szülőfalumat muszáj volt elhagyni, és nekem adódott alibim, mentségem – azért a törésért nem én feleltem. […] Alig félév alatt elhagytam a tájszólásomat, első év végére tudtam viselkedni, eltűnt rólam minden stigma.” (96.)

E ciklus Családi csomagolás című parabolisztikus novellájában az elbeszélő irodalmár aurája kap hangsúlyt, persze Grecsót sejtjük mögötte, ahol styroni magasságba emeli az önjelölt író találkozása a szerkesztő-íróval ismert toposzát. William Styron is még suhanc new yorki segédszerkesztő korában találkozik egy szánalmas figurával, aki elébe teszi bőröndnyi kéziratát a szakszerű elbírálás reményében, akárcsak Grecsó kisembere. A vidéki suttyó és eposza később a modern kaland nagy klasszikusává vált Kon-Tiki azért jobban járt, mint a Grecsó-novella kiérdemesült szereplője.

A tejút és a festett ló vegyes novellái sallang nélküli, őszinte zsánerképek a megidézett múltból, a szent és profán kényszerű szétválásának domináns alaphangja miatt talán a legszemélyesebb hangvételű novellafüzér.

A férfiak sose tudják ciklus a szexualitás és a közelebb hozott női szereplők laza szövésű szerepnovellái, melyben a nők ábrázolása leginkább a férfi vágy kontextusában jelenik meg, de az apa kulturális konstrukciója is megteremtődik. Az apanovellák kísérletet tesznek, hogy helyreállítsák és megtisztítsák a nemzedékek közötti hiányzó vagy eltorzított folyamatokat.

A Kémlelő utolsó novellafüzérében a két nagyszülő, Márton tata és Juszti mama tér vissza hangsúlyosan, és mivel az élet évről-évre elvesz valamit a jövőből, muszáj néhány élettöredék végső nyomába eredni, hogy a szerző-narrátor egy ötven éve rejtegetett és elhallgatott titokra leljen. E zárónovellák felerősítik a nosztalgikus hangsúlyokat.

A régi város olyan, mintha meghagytad volna ifjúságod mauzóleumát. lassabban, nehézkesebben mozogsz benne, már ott van a táskádban az olvasószemüveg, mégis, a mozdulataidon látod, hogy ez a test még tudja, ha kacag is magán, de nagyon is tudja, hogy ez mind ő volt egykoron. A régi város persze már nem az ifjúság. A régi város mindenképpen a halál ígérete, mások és a saját halálod nem is olyan groteszk zümmögése, amolyan halk surranás, ahogy a lemezre érkezik a tű.” (219.)

Van, hogy valaki szereti saját gyerekkorát, és érzékenyen tekint vissza erre a különös panoptikumra. Hajlamos lesz romantizálni a veszteséget, felmagasztalni a bánatot, hogy a nosztalgia érzése vegye át az irányítást. A másik hozzáállás a gyermekkort kincsesbánya helyett az uralom és a kényszer formáival való első találkozás helyszínének tartja. Mindkét hozzáállás írói konfessziót, leltározási és archiválási kedvet hív elő. Grecsó szövegei végül mind a két lehetőséget elkerülik, a gyermekkor és az identitás folytonos metamorfózisa ugyan múltpozitív árnyalatot kap, mégsem lesz belőle hamis nosztalgia.

A Harminc év napsütésben nincsenek posztmodern blöffök, nincs különösebb tematikus építkezés és esztétizálás. Nyelvi keretezése minimalista, hiperrealista és puritán. A minimalizmusra pont azért van szüksége, hogy az érzelmek ne feszítsék túl a formát. Autofikciót olvasunk, ami az irodalmi fikció és a memoárnovella közötti skálán helyezkedik el félúton, és a kilencvenes évek divatos kifejezési formája lett. Ahogy Radnóti Sándor mondja: „Az autofikció olyan (ön) életrajzi szöveg, amely ahelyett, hogy elrejtené, büszkén vállalja saját részleges fiktivitását. Aggálytalanul dramatizálja a beszélő életének eseményeit, hogy ezáltal „refamiliarizálja”, újra közel hozza az olvasóhoz a művészetet – az olvasóhoz, aki a szövegben közvetlenül ráismer az elvileg számára is adott társadalmi és történeti valóságra.” (ÉS, 2016/50.)

Az elbeszélő többnyire értelmiségi nyelvi regiszteren beszél, időnként azonban mímelten ironikus és stilizált hangnemben szólal meg, amikor a népi katolicizmus vagy a polgári miliő kulturális keretei közé szorítja magát. A kötet legfőbb esztétikai értéke a novellák eleven, paradoxiával határos hasonlatai, és frontális őszintesége. E csendes, csapongó szövegekben nem drámai az érzelmi tét, inkább egyenletes ívben növekszik és végül is Giorgio Agamberrel szólva, arra keresi a választ, hogy lehet, hogy ahhoz, akik vagyunk, sokszor semmi köze sincs ahhoz, amit csinálunk. Az van, ami van, mondja valahol Sherlock Holmes, és igaza van, minden író feladata, hogy megadja erre saját válaszát. Grecsó Krisztián irodalmi-közéleti szereplései, aktivitása láttán az olvasó is elgondolkodhat valamin. Igaz-e, hogy nem a jó kritikák adják el a könyveket, hanem a szerző személyisége?

• Kiss Anna Dóra

Kérjük a bőrlégzést szabadon hagyni

(Bán Zsófia: Lehet lélegezni! Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018)

Bán Zsófia Lehet lélegezni! című legújabb könyve idén júniusban jelent meg a Margó Irodalmi Fesztivál keretében. A tizenkilenc novellából álló kötetben sokféle emberi sors és elbeszélői stílus jelenik meg, és a különböző történetek széles érzelmi skálán mozognak. Vannak benne szívmelengető és mélyen elgondolkodtató darabok; van, amit egy lélegzetvétellel végig lehet olvasni, és van, amit kicsit emészteni kell. Egyszóval a kötet igazi hullámvasút, amely a menekültválság és a hajléktalanság témájától kezdve Esterházy Péter stílusimitációján át eljut a Rimbaud-kutatás néhány filológiai problémájáig.

A Bőrlégzés című bevezető darabot akár a kötet ars poeticájaként is olvashatjuk. Ez a rövid írás mélyen elgondolkodtató, velős tőmondatokból és lírai hangon megszólaló, allegorikus képekből áll. A könyv legelső oldalán az alábbi sorokat olvashatjuk: „A béka (teszem azt, de mondhatnék krokodilt) vízben és szárazföldön él. A béka kétéltű. A kétéltűeknek bőrlégzésük van. Ha a béka bőrét bekenik zsírral, megfullad. Kérjük, ez ne forduljon elő. Az ember (például) múltban és jelenben él. (A jövőről képe van, jól passzol a kanapéhoz.) Az ember tehát kétéltű. (Kérdés: a kétéltű: ember, vagy: a kétéltű ember?) A kétéltű embernek bőrlégzése van. Ha a kétéltű ember bőrét bekenik zsírral, megfullad. Kérjük, ez ne forduljon elő. Kérjük a bőrlégzést szabadon hagyni. Köszönjük.” (5.) A következő oldalakon tovább gyűrűzik a gondolat és kibontakozik előttünk a légzést a szabadsággal, a gondolkodással és a történelmi tudattal párhuzamba állító allegória. A szabad légzés áthatol az idő törvényein és „apró redőket képez az idősíkokat tagoló függönyön.” (6.) Ebben a lélegző hullámzásban oldódnak fel a kötetben szereplő emberek és sorsok időben és térben, miközben az elbeszélt történetek egyszerre válnak időtlenné és nagyon is jelenvalóvá. A kötet fél szemmel mindig a távoli múltba tekint, de közben a kortárs valóság társadalmi problémáira is reflektál. „A cél persze nem más, mint az ismétlés, amire a tudat felfűződik. Nélküle nincs ráismerés, felismerés, megismerés, emlékezés. A tudás anyja: Ismétlés (szép, görög név). Újra és újra előveszünk, átveszünk dolgokat, illetve újra és újra elővesznek, átvesznek minket a dolgok. Mindeközben felmerülnek bizonyos kérdések.” (6.) Ezek a kérdések pedig a következők lehetnek: „Egy újra elővett olló (például) vajon ugyanaz az olló-e, mint az újra előtt? […] Esetleg ennek a negatívja felől: egy kalapács (stb.) által újra elővett én vajon ugyanaz az az én-e, mint újra előtt? Van-e két egyforma kalapács? Van-e két egyforma újra? A sorozatok darabjai vajon felcserélhetők-e, behelyettesíthetők-e egymással?” (6.) Kicsit később, a szöveg végéhez közeledve választ kapunk a kérdésekre: a dolgok nem változnak a maguk tárgyi, fizikai valóságában, „de a bőre, a lélegzése, a szelídsége vagy a konoksága mindig más és más lesz, aszerint hogy ki használja. És akkor megint ott vagyunk, ahol az idő, az emlék, a bőr, a seb, a szív szakad.” (7.) A könyvben felsorakoztatott történetek pontosan azokat a pillanatokat ragadják meg, ahol ez a szakadás megtörténik, és közben úgy kapcsolják össze a múltat a jelennel, ahogyan a ki-és belégzések teremtenek folytonosságot az éppen múló és a rákövetkező pillanat között. Feltéve, ha hagyjuk a bőrt szabadon lélegezni: „Ha a kétéltű ember bőrét bekenik zsírral, megfullad. Kérjük, ez ne forduljon elő. Kérjük a bőrlégzést szabadon hagyni. Köszönjük.” (5.) Tehát a szöveg logikája mentén azt mondhatnánk, hogy a légzés ellehetetlenítésével az ember elveszti a rálátását saját múltjára és jelenére, ez pedig súlyosan fenyegeti életben maradását. A fuldoklás azt jelenti, hogy nem ismeri fel a történelmének összefüggéseit, nincsenek következtetései és tulajdonképpen saját magát sem ismeri igazán.

Az egyes darabok könnyen berántanak a világukba, hála a komplex, kidolgozott karaktereknek és a magával ragadó elbeszélői stílusnak. Bizonyos szövegek esetében azon kaphatjuk magunkat, hogy lélegzetvisszafojtva olvassuk a végtelenségig hömpölygő mondatokat, amelyekről sejthetjük, hogy valamilyen súlyos végkifejlet felé sodornak. A címadó írásban például így bontakozik ki az egyik, a főszereplő kisfiú személyiségével összefüggő konfliktus: „mert mindegyik nap egyforma volt, de pont ez volt bennük a jó, hogy annyira egyformák voltak, nem szerette, amikor valamiért nem voltak egyformák, nem szerette a váratlan dolgokat, azt szerette, ha minden mindig pontosan ugyanúgy történik; a múltkor is a Ricsi felültette a kistraktorra, hogy gyere, Robika szállj fel, megyünk csajozni, de nem abba az irányba indult el, amerre szokott, nem balról kerülte meg a kocsmát, hanem jobbról, és a Robikának ettől borzalmasan megfájdult a feje, mért kellett ezt a Ricsinek csinálni, gondolta Robika, mért fájdította meg a fejét, hogy majd szétpattant, hogy a szeme majd kiugrott a helyéről, hogy a saját sikításától majdnem megsüketült, hogy majdnem beszakadt a dobhártyája, dob-hár-tya, dob-hár-tya, dob-dob-dob, ezt legalább lehet jó ütemesen mondani, ezt sikította Robika üveghangon.” (Lehet lélegezni!, 77─78.) Az író gyakran él az elhallgatás és a késleltetés eszközeivel is, amellyel még tovább tudja fokozni a feszültséget. A Helyszínelés című novellában például így értesülünk a főszereplőt ért – feltételezhető – nemi erőszakról: „most, ahogy leült a reggelizőasztalhoz, szétnyílt a nehéz frottírköntöse, […] és ahogy lenéz, meglátja a pőre combját, a gyöngyházszínű húsát, amelyen egy bíborfekete színű folt, egy véraláfutás éktelenkedik, […] egészen pontosan a jobb combja belsején, hirtelen mutatja magát ott, a tetthelyen […], nem értette, hirtelen honnan került oda, és eddig hogy nem vette észre, ha már ekkorára nőtt, csak a futás, az villant be, a rémült botorkálás a félhomályban, a rohanás arra, amerre a kijáratot sejtette, […] és ahogy nézte ezt a combja fehérjébe tolakodó véraláfutást, zárult a szíve, mint egy metróajtó, összehúzta magán a pongyolát, megette a müzlit, kiitta a kávét, és szaladt be a fürdőszobába.” (115─116.) Az igazán jól sikerült darabok szinte hipnotizálják az olvasót, ezért egy novella elolvasása után időbe telhet, mire rá tudunk hangolódni a következőre. A történetek gyakran kibillentenek az egyensúlyunkból és lezáratlanságukban nem szolgálnak enyhítő nyugvóponttal sem.

Az egyik legfelkavaróbb darab a Szinte jó című novella, amely két főbb egységre tagolható. Az első részben François Reichelt osztrák származású francia szabómester és feltaláló utolsó napját követjük nyomon, aki arról vált híressé, hogy 1912 februárjában leugrott az Eiffel-toronyról, hogy tesztelje saját készítésű ejtőernyővel kombinált kabát-találmányát. A furcsa selyemkapucni azonban nem fékezte le a zuhanó testet és Franz a végzetes balesetben szörnyethalt. Az eset különösen felkavaró mivoltát erősíti, hogy a korabeli párizsi sajtó több szögből is megörökítette az ugrást, amely az interneten a mai napig visszanézhető. Az élő felvétel megrázó hatását Bán Zsófia is megidézi azáltal, hogy a szöveg mellé illeszt egy, az ugrás előtt készült fekete-fehér fényképet, amelyen az elszánt Franz feszít bizarr öltözékében. A szöveg szó szerint idézi a filmfelvétel első képkockáján látható francia feliratot, amely kiemeli, hogy Franz hosszan hezitált az ugrás előtt, mintha megsejtette volna a rá váró szörnyű végzetet. „Hosszan habozik, (cca 40 másodperc), látszik a lehelete, a felvételen lüktető kémia és a karcnyomok, mint a szakadó hó. Elég csak kitárni a karomat, és belekap a friss északi szél. Elég csak bízni, elég csak a hit. Végül elszánja magát, és ugrik. A bientȏt.” (104.)

A novella második részének főszereplője egy nő, akit elhagyott a szerelme és elbocsátották az állásából. A szöveg drámai csúcspontján az asszony felmászik a Nyugati pályaudvar üvegcsarnokának tetejére, néhány percig csendben áll és várakozik, majd egyszerűen kitörli a szerelmétől kapott hangüzenetet, csinál egy fotót a háztetőkről, lemászik és hazamegy. Ez a zárlat mégsem igazán felszabadító, hiszen az olvasó úgy érzi, hogy a történet sokkal rosszabbul is végződhetett volna. Tulajdonképpen Franz Reichelt kísérletében is ott lebeg a majdnem tragédiája, hiszen a halála után egy hónappal az orosz Gleb Kotyelnyikov feltalálta az első igazi ejtőernyőt. De akkor hogyan értékelhetjük Franz tettét? Abszurd őrültség vagy a tudomány nevében véghez vitt heroikus hőstett? Nehezen lehetne eldönteni. Erre a bizonytalanságra utal a szerző, amikor ezt írja: „[Franz] igazi szerelmese a szélnek, ahogy zuhanás közben nekifeszül az arcbőrének. Szinte hasítja. Szinte fáj. Szinte nem jó. Szinte jó. Jó.” (100.) A novella nem adja kezünkbe a megfejtést, helyette elgondolkodtat, hogy vajon melyikük érte el a célját: Kotyelnyikov, akinek a nevére bejegyezték az első elcsomagolható ejtőernyő szabadalmát vagy Reichelt, aki megdöbbentő hitével lelépett a korlátról és ezzel örökre beírta magát a történelembe?

Bán Zsófia kötete arra hívja fel a figyelmet, hogy a válaszok nem mindig annyira egyértelműek, mint ahogy elsőre gondolnánk. Mindig érdemes felülvizsgálnunk az előítéleteinket, akár múltbeli történeteinkről, akár kortárs társadalmi valóságunkról van szó. Ahogy a szerző írja: „Mindig van egy megtartó rés. Mindig van a már-már. Már-már ez nem is igaz. Már-már, de.” (Szinte jó, 99.) Semmi sincs kőbe vésve, semmi nem előre elrendelt, mert a történelem folyamatosan átértelmezi önmagát és a jelen állandó mozgásban van. A korunk valósága személyes múltunk és meggyőződéseink lenyomata. Ugyanakkor nem létezik abszolút igazság, mert hiába a közös országunk és nemzeti múltunk, a történelem és a valóság mindenkinek más-más arcát mutatja. Ahogy az első novella is felhívja rá a figyelmet, a világot sohasem tudjuk közvetlenül, teljes valójában befogadni. Mindig kellenek hozzá „szerszámok”. „Szerszám pedig többféle létezik: van az a fajta, amit veszünk a boltban, van az, amit csinálunk, és van az, amit örökölünk. […] De hogy mit kezdünk a szerszámainkkal, […] az már nyilván rajtunk múlik.” (Bőrlégzés, 7.) A kötet arra buzdít, hogy tudatosítsuk saját eszközeinket és tegyünk kísérletet arra, hogy megértsünk másokat. Legyen ez a megértés olyan szabad és természetes folyamat, mint a lélegzés. Ha ugyanis hagyják az embert szabadon lélegezni, akkor képes lehet arra, hogy újra írja saját sorsát.