Villanókék vagy vérpiros

 

Agyversek, Szőrapa, világűr és rendszerváltás. Társadalmi és életkori kérdések. Most akkor a mai harmincasok a szerencsés szomatizálók? – Deres Kornéliával a X. Véneki Alkotótábor második napján Bende Tamás beszélgetett. Legújabb lapszámunkban a szerzői est szerkesztett, kiegészített leiratát olvashatják.

 

 

Szőrapa című versesköteted 2011-ben jelent meg. A könyv rendkívül egységes, mind a témát (gyermekkor, apa, felnövés, alkoholizmus), mind a versekben felbukkanó motívumokat (pl.: üvegház, zöldek) illetően. A Bábhasadás (2017) teljesen más tematikát (agyi, idegrendszeri folyamatok, álom-ébrenlét elmosódott határai, a valóságérzékelés esetlegessége, közös múlt) dolgoz fel és más poétikát is működtet. Sikeresen elkerülted tehát az önismétlést. De a két könyv megjelenése között mégiscsak hat év telt el. Mennyire volt nehéz a témakeresés?

 

Hogy éppen miről írok, az nyilván az önismeret változásaival, elmélyülésével, felforgatásával együtt alakul át. Ezért a témakeresés részben mindig a saját magamra és történeteimre való rákérdezéssel függ össze. És emiatt nem is a téma a fő probléma, mert mi nem lehet téma itt? Inkább a nyelvtalálás érdekel, egy olyan nyelvnek a feltalálása, amelyik kellően autentikus módon képes tudósítani a bennem zajló kérdésekről, folyamatokról, észlelési kódokról, értelmezői állomásokról.

 

A Bábhasadás első ránézésre persze eklektikusabb, mint a Szőrapa, ahol az apához mint fogalmi, strukturális rendhez, illetve életszereplőhöz fűződő kisgyermeki, kamaszkori, fiatal felnőttkori nézőpontok megírása, és az ezen keresztül megképződő beszédmódok és figurák álltak a középpontban. A második verseskönyv szélesebb tapasztalatot mozgat: nem pusztán a szűkebb családi térhez, az otthonhoz kapcsolódó identitásképző meséket akarja lebontani, megforgatni, hanem a valóságba vetettség határterületeit, a közvetlenül nem, csakis a képzelet közvetítésével megtapasztalható tereket (űrbéli fészkeket, álomrakományokat, időhúrokat) nézi közelről. És ez a tekintet nem mindig megengedő, nem mindig kedves.

 

Az idő pedig relatív: a két verseskötet között tényleg eltelt hat év, viszont 2016-ban megjelent a Képkalapács című, majdnem 300 oldalas színházelméleti monográfiám, és 2018-ban az első mesekönyvem, az Emma és Elefánt is. Tehát csak a versek pihentek, az agy nem.

 

A Szőrapa verseire az élőbeszédszerűség jellemző, míg a Bábhasadásban meghatározóak a tudományos szakkifejezések, szerteágazóbb a kötet motívumrendszere és gyakori a képhalmozás. Milyen behatások alakították a poétikai megszólalásmód megváltozását? És mennyire volt tudatot ez a váltás?

 

Ahogy mondtam, a nyelvkeresés nálam sohasem előre kigondolt vagy kimódolt, hanem dinamikus kereszthatások alakítják: versek, prózák, természettudományos ismeretterjesztő cikkek, kultúratudományi és filozófiai dolgozatok, színházi előadások, filmsorozatok, életesemények, belakott terek, emberi kapcsolatok, újraalakuló életpozíciók, az önreflexió forráspontjai. A nyelv valamiképp mindig arra mutat vissza, hogy miként akarjuk, tudjuk megérteni, megérezni a körülöttünk lévő valóságszeleteket. Innen nézve a Bábhasadás a felfokozott belső képekre, és a desztillált időpillanatokra épült.

 

Az új kötet címe jó pár értelmezési tartományt megnyit. Egyfelől bejön a felhasadó báb képe, amiből aztán a rovar kikel, de a báb mint színházi eszköz felhasadására is asszociálhatunk, ami utalhat akár a kényszerű szerepekből való szabadulásra is. Mindez a felnövés, átalakulás szimbóluma is lehet.  Volt más címötleted is? Hogyan találtál rá erre, miért e mellett döntöttél végül?

 

Szeretem azokat a könyvcímeket, amelyek valami addig nem hallott fogalmat, képet idéznek meg. Igazából a köteteimnél ez így is működött: Szőrapa, Képkalapács, Bábhasadás. Legkreatívabb szótalálóm egyébként állandó szerkesztőm és alkotótársam, Pollágh Péter, akivel hosszú brain storming alkalmak során tobzódunk az ötletekben, amelyek közül aztán bőven lehet válogatni. Ezek a címek is abszolút hozzá kötődnek. A Bábhasadást azért gondolom elég pontosnak, s ilyen értelemben nem csak metaforikus, hanem talán metonimikus kapcsolatban is áll a kötet anyagával, mert képileg és nyelvileg is behozza azt a sötét időpillanatot, ahol maga a történés már biztosan elindult, nem megállítható, de az eredmény, a következő stáció még nem látszik. Ez egyszerre izgalmas, mert megidézi a várakozás tapasztalatát, és baljós, mert nem látni, hova is vezet mindez: mint egy kémiai kísérlet, ahol az összetevők már elkezdtek létrehozni valami új anyagot, de hogy ez az anyag villanókék vagy vérpiros, gyógyító vagy pusztító vegyület lesz-e, azt egyelőre titok fedi. A kissé sematikus felnövés helyett pedig inkább a tudatossági szint emelkedését hoznám ide, amikor az élettapasztalatok egyszerre képesek többféle formációban is megmutatkozni. És nyilván sok hazai irodalomtörténeti asszociációt is bemozgat ez a cím, mint például Gál Ferenc Újabb jelenetek a bábuk életéből című fontos könyvét.

 

Az idei, X. Véneki Alkotótábor témája a test és identitás. A könyvben számos helységnév szerepel (Rajna, Porz-Wahn, Avas, Szinva, Jugoszlávia, Dél, Afrika, Düsseldorf), szóval felmerül a környezet mint identitásképző tényező kérdésköre. Hogyan kapcsolódsz ezekhez a helyekhez?

 

 

A Rajna, Düsseldorf és Porz-Wahn első hosszabb, hónapokra nyúló külföldi tapasztalatomhoz kötődik: 2013-ban a DAAD fiatal kutatói ösztöndíjával töltöttem időt Kölnben és környékén, ahol egy „Őrület Kastélya” nevű helyen volt a színházi archívum. Ez egy 14. században épült, majd lerombolása után a 18. században újraépített kastély, amit a második világháborút követően a tulajdonos arisztokrata család kölcsönadott a kölni egyetem számára, s ők a mai napig használhatják: olyan gesztus ez, ami a Keleti Blokkból nézve zavarba ejtően normális. Egyébként ott a Rajna mellett sétálva értettem meg, hogyan lehet egy közösségi teret demokratikusan alakítani: ezek a hatalmas zöld felületek az ott lakók számára lettek kitalálva és gondozva. A tekintet nem ütközött semmibe, volt kifutása. Ez az a lokális ökogondolkodás, ami hosszú távon kiutat mutathat. Scruton írt erről az idén magyarul is megjelent könyvében, a Zöld filozófiában, ahol a zöld és a konzervatív gondolkodás megegyezésre, sőt szövetségre jut.

Nyilván az Avas-hegy és a Szinva patak a szűkebben vett otthont, Miskolcot idézik meg, mint ahogy a Hidegsor vagy a Sötétkapu is: dúskálunk északkeleten a fantasy-ba illő helynevekben. Ez maradt meg egy elhanyagolt országrész számára, meg az alkoholizmus. Afrika pedig a saját családtörténeti vonal miatt vált fontossá, amikor a két világháború között apai ágról szinte mindenki elhagyta az országot, leszámítva az én nagyapámat. Nyugat- és Észak-Európába, Amerikába, Afrikába utaztak az én kalandozó vérrokonaim. Hosszú levelek és szürreális fotók örökítik meg például az afrikai életbe integrálódó felmenőt, ahogyan félmeztelen-meztelen bennszülöttekkel pózol. Ezek mind az én történeteim: a családtörténet, a várostörténet, annak valós és továbbgondolt babonái engem írnak tovább.

 

A Bábhasadás főként agyverseket tartalmaz. Lényegében a kötet két központi témája az agy működésének elbeszélhetősége és univerzum, a világűr objektumainak leírhatósága. Illetőleg gyakori az agyhoz és az űrhöz kapcsolódó motívumok együtt működtetése  („Bolygónyi szervből így válik színes / játékgolyó” – Gömbölyű nap; „Ott találtál meg, / a Földtől számított harmadik bolygón. Az időtlen / agyféltekén.” – Galaxis; „A jobbik agyban fehér törpök lebegnek: / kihűlt csillagtetemek.” – Fehér törp) Hogyan találtál rá erre a két témára és mi volt az összepárosítás alapja?

 

 

Azt mondják, az agy és a világűr kutatása az, amibe a legnagyobb pénzt fektetik jelen pillanatban. Cserébe ez az a két terület, amelyről még mindig nagyon keveset tudunk, és modelleken, teóriákon keresztül közelíthetünk csak hozzájuk. Tehát számomra egyértelműen a képzelet, a költészet terei ezek: egymásra rímelnek, a belső bolygó és a hideg galaxis. Szerintem egyáltalán nem meglepő, hogy sokakat megmozgat és inspirál ez a két téma, tudósokat és alkotókat egyaránt, hiszen a kortárs világértésünk jelentős hányada függ az itt folyó vizsgálatoktól.

Az agynál külön érdekes, hogy a téves működésen keresztül tudnak leginkább következtetni a normál funkciókra, tehát a tévképzetek, a demencia, az Alzheimer-kór is értünk dolgoznak. Groteszk vigasz. A versek egy része ezért az újfajta valóságokat teremtő agyműködéssel foglalkozott, ezek nyilván megint összefonódnak a személyes élményekkel, a nagyszülők vagy szülők leépülésének és elvesztésének tapasztalataival. Meg persze a tudattal, hogy jó eséllyel mindnyájunkra valami hasonló vár, ezért érdemes még időben lelazulni, és elengedni azt a hiedelmet, hogy egyetlen hiteles realitás létezik, hiszen a tudomány soha nem látott tempóban bizonyítja nekünk, hogy ez mennyire nincs így.

 

Hogyan kerül Dale Cooper és a kistanács versbe?

 

Régóta ott figyel Cooper ügynök, a belső jóság. Igazság szerint a Cooper-versek bizonyítják leginkább régi tézisemet, hogy a szövegek megteremtik a valóságot: bár még a legendás 3. évad előtt íródtak ezek a versek, de a kötetmegjelenés végül mégis összeért Cooper feltámadásával. És nyilván a Trónok harca is bekopogtat a könyvbe – ezzel a névvel: Deres, ez szinte elkerülhetetlen.

 

Mi a helyzet a bűvös harminccal? Amíg a Szőrapa beszélője az apa eltűnésével és a megmaradt, fel-felbukkanó emlékekkel próbálna valamit kezdeni, addig a Bábhasadás lírai énje mintha a saját végességével és elmúlásával szembesülne.

 

Talán csak 2-3 alapvető, meg- és felrázó életesemény az, amit mindig újra- és újraírunk. Amire mindig rá kell néznünk, ami alapvetően forgatja fel azt, hogy miként is gondolunk magunkra, milyen fénytörésben látjuk a tükörképet. A 30 misztikus ünnep volt nekem: mérföldkövekkel, mint a második verseskötet megjelenése és a JAK Líraműhely vezetése, időhurkokkal, mint hogy annyi egyetemi és doktori év után visszatértem az ELTE-re oktatóként is. Sőt, megírtam az első mesekönyvemet, és a JAK-ban is ekkor kezdtünk el rendszeresen beszélgetni arról, hogyan lehetne az irodalmi közösségeket mentálhigiénés, szakmaetikai párbeszédekbe is bevonni. Olyan események indultak ekkor el, amelyek azóta is hullámoznak, és felforgató, nagy erőket hoztak az életembe, idén például egy munkahelyváltást, ami új, izgalmas utakat hozott elém, minden nehézség ellenére vagy épp amiatt.

 

A 87-esek klubja szinte misztikumként jelenik meg a kötetben. Egy korábbi interjúdban úgy fogalmaztál, hogy „a Bábhasadás olvasható a húszas évek tetemre hívásaként” is. Mit értesz ez alatt pontosan?

 

Lehet, hogy minden évtized(ed) végén érdemes szigorúbban, vagy mondhatom úgy is: figyelmesebben ránézni magadra. Ott vagy-e, ahol a helyed van (van-e helyed ott, ahol vagy)? Mennyire jár automatizmusból az életed? Kik tűntek el mellőled? Cseh Tamás szólaltatja meg a két háborút megjárt öreget a Frontátvonulásban: „Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat, / és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak, / hogy lesznek ezek túlélők?” Elvileg a mostani harmincasok ezek az unokák, vagy dédek. De hogyan „éltek túl” a felmenőink? Mi volt ennek az ára? Mennyi alkohol, mennyi hallgatás, mennyi megtöretés és neurózis? A kérdés az, hogy felmérjük-e a múltunkat, és képesek vagyunk-e elszakadni a családokon keresztül átörökített berögződésekből? Mert az elhallgat(tat)ásból nem nőhet ki erős, felelős, felnőtt generáció.

 

A családi közegen és a felmenők történetén túl a társadalmi környezet is szükségképpen hatással van a személyiségre, meghatározza az ember identitását. Egyes verseidben fellelhető az erre a tágabb közegre való reflektálás is („Az országot idézőjelben hagyták, az igeidők közül csak a befejezett múltat ismerik el” - Huszonnyolc múlt (2015); „A retorikára épült birodalom undorít. (…) Mindenki ordít, mindenki fáj.” - Illesztő).  Az írástudó felelősségének megnyilvánulásai ezek a szövegrészek, vagy menthetetlenül beszivárgott a közélet az alkotásba?

 

Hiszek abban, hogy íróként felelősséged van a kritikai, reflektív gondolkodás fenntartásában, tehát a mindenkori társadalomkritika alapvetően részünk, jó esetben. De ez alatt nem egy-egy csoporteszmének való behódolást értek, ahol készen kapott, előre csomagolt, megrágott és megemésztett érvek és válaszok sorjáznak. Én az egyéni felelősséget és kreativitást hangsúlyoznám, nem valami alapvetően félreértett szolidaritást, ami nem a tiszteleten alapszik, hanem a behódoláson. Számomra a szolidaritás például nem az ideológiai igazodást jelenti, hanem sokkal inkább azt, hogy látom és (meg)értem egy-egy kolléga szociális helyzetét, élettörténetét, és hiszek abban, hogy az írók, kutatók, oktatók megérdemlik, hogy méltóbb helyzetbe kerülhessenek ebben az országban, s ne kelljen éhbért számolgatniuk, se fiatal, se idős korukban. Vannak olyan kérdések (pl. megélhetés és szakmaetika), amelyek össze is kell(ene), hogy fogják a szakmákat – de sokszor úgy tűnik, a részvéttelenség, a kijárt külön-utak még mindig erősebb minták, mint az egymásra ismerés.

2016-ban mutattak be egy nagyon fontos előadást a Trafóban, egy fiatal szerző-rendező, Kelemen Kristóf és öt színész alkotótársának a munkája: mintha hirtelen kicsapták volna az összes ablakot. Pályakezdő alkotókként saját történeteiken keresztül bizonyították azt, amit első kézből is megtapasztalhatunk a hazai közbeszéd virtuális és fizikai tereiben, a részvéttelenség otthonában, ahol az odafigyelés vagy szociális érzékenység egy-egy szakmán belül is zárójelbe kerül. Arról a közegről beszéltek, amelyik lustaságból, fáradtságból, nemtörődömségből lehetővé teszi a régen berögződött működésmódok továbbélését. Amit csakis egy(én)enként lehet meghaladni. Egy olyan rendszer felmutatása volt ez, ahol a társadalmi-szakmai hierarchia alsóbb fokain állókat vagy a kívülállókat (illetve, akiket annak hisznek, bélyegeznek) nem illeti meg ugyanaz a tiszteletteljes bánásmód, ugyanaz a hangnem, mint a hatalommal, tekintéllyel, elismeréssel bírókat.

 

Egy korábbi interjúdban azt is mondtad, hogy „minden propaganda ellenére sem történt meg a fejekben a rendszerváltás”. A rendszerváltás környékén született generációhoz tartozol, és a rendszerváltás valamiféle generációs élménynek is tekinthető. Vagy legalábbis egy közös kiinduló pontnak egy korosztály számára. Neked mit jelent a rendszerváltás?

 

A Kádár-rendszer, amivel társadalmi szinten soha nem kellett igazán szembesülnünk, szerintem pont a családi rendszereken keresztül átörökített pszichés struktúrákban él tovább. Emiatt tarthat gyakorlatilag örökké. Benne él azokban a mondatokban, mint „húzd meg magad”, „légy láthatatlan, akkor nem lesz baj”, „a főnöknek mindig igaza van”. Benne él abban, hogy sokan képtelenek megérteni, hogy mennyi fajta igazság létezik egyszerre, párhuzamosan (s ez közel sem a relativizmust jelenti!), és attól, hogy bizonyos családi-közösségi-szakmai minták foglyai vagyunk, még illene ezt be- és meglátni. Egyébként sokáig nem volt forró téma számomra a rendszerváltás, nincsenek utólagosan kialakított emlékeim, én csak annyit látok, hogy miután a politikai rendszer megváltozása nem járt együtt valamiféle társadalmi-pszichés-etikai megtisztulással, így kísértetként suhant el a teljes ország felett, sajnos. Mint egy virtuális vihar. Pár hónapot idén az Open Society Archives-ban kutattam az 1956-os forradalom emlékezetével kapcsolatban, és több, a ’80-as években készült Fekete Doboz dokumentumfilmben láttam, ahogyan jó páran tényleg megélhették, elhihették azt: itt valami méltó, felszabadító esemény készül, végre jótétemény adatik a meghurcolt magyar forradalom, és az azt követő megtorlás és kussolás után, amire a Kádár-rezsim épült. Egyik meghatározó epizód a közel 5 órás Csengey Dénes-interjú volt, aki döbbenetesen pontosan látta a fenyegető problémákat, amelyek nagy része azóta el is söpörte a valós változás lehetőségét.

Annál pusztítóbb most rálátni arra, hogy valójában nem történt semmi: nézd meg a közszereplőket, szinte változatlan összetétellel csúsztak át a „boldog” kilencvenes évekbe, és aztán a 21. századba. Tehát sokan, akik aktív résztvevői voltak az ún. rendszerváltás levezénylésének, már vélhetően akkor tudták: be vannak biztosítva, nem lesz itt nagy számonkérés, nagy szembenézés. Nem lesz meghasonlás. Nézd meg a reflexeket: a kis megúszásokat, a sunnyogást, a hallgatást. Itt valami el lett halasztva, és ebbe született bele az én generációm. A hősök meghaltak vagy felismerhetetlenné roncsolódtak (korrupció, alkohol, frusztráció). És a halasztás azóta is folyamatos. Azt mondják, a generációk valahogy úgy működnek, hogy az első megkapja a traumát, a második elfojt, a harmadik tünetel. Mi lennénk tehát a szerencsés szomatizálók? Szemérmesen elfedi ez a táradalom saját múltját, és közben reméli, hogy nem lógnak ki elüszkösödött részei, csak ugye a szag attól még ott marad. Tehát az én kérdésem sokkal inkább az, hogy ami el lett szalasztva, hazudva, halasztva a kilencvenes években, arra milyen az én válaszom, megoldási kísérletem, kreatív szabadulásom. Mert kell lennie ahhoz, hogy túléljünk, lehetőség szerint egészségesen.