• Zólya Andrea Csilla
• Mészöly Ágnes

Egy cseppben a tenger. Mészöly Ágnes Egy másmilyen nap és Ez egy ilyen nap című köteteiről

Az Egy ilyen nap és az Egy másmilyen nap nemcsak társkötetek, hanem tagadhatatlanul tükröt is tartanak egymásnak (és természetesen nekünk). Mészöly Ágnes mindkét kötete hiteles hangon szólítja meg a felnőtteket és a gyerekeket, s ennek következtében tagadhatatlanul elementáris erővel hatnak az olvasókra. Míg a felnőttek előtt gyakran pont a (kis)kamaszok világa kezd el bezárulni, a kölcsönös egymást meg nem értés bűvös körébe szorítva szülőt, pedagógust és gyereket egyaránt, addig e két könyv pont ezeket a falakat rombolja le közöttük, azzal, ahogy kendőzetlenül és bármiféle manír nélkül meséli el több tíz év körüli gyerek egy-egy napját. A történeteket olvasva a szülő és tanár nemcsak a mai kamaszokhoz kerülhet közelebb, hanem adott esetben saját magához is visszatalálhat azzal, ahogy ezen elbeszélések olvasásakor óhatatlanul is felidéződhet benne a saját gyerekkorának egy-egy meghatározó jelenete, vágya, érzése és a már régen feledésbe merült múltbeli pillanatok. A másik oldalról pedig e történetekkel szembesülve a gyerekek szintén azt érezhetik, nincsenek egyedül, hogy más gyerekek is hozzájuk hasonló tapasztalatokkal, érzésekkel, szorongásokkal vagy épp örömökkel szembesül(het)nek nap mint nap.

A két kötet borítóképe hasonló sémára épül, mindkettő esetében a nap/Nap kerül a középpontba, ami egyrészt a történések időkeretét jelöli meg, másrészt legfontosabb égitestként ragyogja be a két könyv borítóját. Az Ez egy ilyen nap esetében a halványkék háttér előterében a sárga és narancssárga szín átmeneteiben úszó napsugarak dominálnak, míg az Egy másmilyen nap borítóképét a vörösből az enyhén narancssárgába váltó sugarak terítik be. Közöttük pedig olyan tárgyak, lények és szimbólumok körvonalai ismerhetők fel, amelyek a mindennapok vissza-visszatérő kellékeiként töltik be a tereinket: így láthatunk többek között például telefont, könyvet, repülőt, plüssjátékot, cipőt, labdát, kamerát, karórát, jelzőtáblát, vizes/üdítős palackot, játékokat, lovat, kutyát, táncoló és sportoló embert vagy sporteszközöket megidéző piktogramokat. Ugyanakkor szintén jelentésgazdagító szerepet tölt be a két kötetcím betűinek stílusa. Az első kötet címének esetében a gyermeki kézírás képét idéző kalligráfia a személyességet és a gyermeki nézőpontot helyezi a középpontba. Ehhez kapcsolódik több szempontból is a második kötet címének másmilyen szava, egyrészt mivel e szó betűinek vonalvezetése szintén a gyerekek kézírását idézi, másrészt pedig a vérvörös színűként megjelenő szó kontrasztot teremt a cím sötétkék árnyalatú, nyomtatott betűkkel szedett egy és nap szavak között.

A legkülönfélébb körülmények között élő mai magyar gyerekek egy-egy napját meséli el mindkét kötet. Az elsőben tizenkét gyerekelbeszélő hangját halljuk, amint beavatnak egy átlagos iskolai napjuk legapróbb mozzanataiba a reggeli ébredéstől kezdve az esti ágyba kerülésig, eközben nemcsak az ők történetüket ismerhetjük meg, hanem velük együtt a környezetük és családjuk élete is körvonalazódik. A második kötetben az elsőhöz hasonlóan ugyancsak egy napját meséli el tizenhárom gyerek, de ezúttal olyan kamaszok kapnak hangot, akik valamiért kilógnak a sorból tehetségükkel, ügyességükkel. Mindegyiküknek egy-egy megszokott hétköznapja bontakozik ki, azonban ez nagyon távol áll a nagytöbbség által megélttől vagy egyáltalán ismerttől, nemcsak azért, mert ezek a gyerekek vagy nem járnak vagy másképpen járnak iskolába, hanem mert a hasonlóságok mellett sok mindenben másak, különböznek az átlagos gyerekektől vagy kivételes képességeik alapján vagy a családjuk által választott életmód miatt vagy éppen egy betegség következtében.
Figyelemreméltó perspektívát teremt Mészöly Ágnes azzal, ahogy teret ad az egymástól nagyon különböző gyereksorsok megszólalásának és azzal, ahogy egymás mellé helyezi őket. Olyan gyerekek szólalhatnak meg a két kötetben, akik nagy eséllyel sosem találkoznának egymással.

Az Ez egy ilyen napban van olyan, aki tanyán él, többen nagyobb vagy kisebb városokban, kertvárosban és lakótelepeken, más országban vagy van, aki éppen külföldön élőként időnként itthon jár iskolába, hogy megtanuljon alaposan magyarul, testvérekkel és nagy családdal körülvéve vagy csak valamelyik szülővel egyedül tengődve, más pedig gyerekotthonban, van, aki nélkülözik, másnak az a nehézség, hogy nem csak az övé az uszoda a társasház alagsorában, a legtöbben különféle edzésekre, foglalkozásokra járnak, más pedig minden megtett lépéséért meg kell küzdjön, vannak, akik népszerűek és vannak, akikkel kötekednek a többiek. Naplóformájú bejegyzésekben jelennek meg e gyerekek valós történetei, mielőtt elmesélnék a napjukat a hajnali első gondolatuktól az esti elalvásukig, egy pársoros bemutatkozásban minden gyerek őszintén maga foglalja össze, hogy látja saját magát és az életét. Fanni például így mutatkozik be a története bevezetőjében, amiben ki is jelöli történetének főbb pontjait és határait:

Fanninak hívnak. Budapesten lakom, egy óriási lakótelepen. Havanna lakótelep, ez a neve, és csupa-csupa tízemeletes, hatalmas ház. Amikor kicsi voltam, még mindegyik betonszürke volt, de már néhányat szép színesre festettek. Így sokkal könnyebb megtalálni a miénket. Régebben a vendégek mindig eltévedtek. Mostanában elég lenne annyit mondani, hogy a mi lépcsőházunk a sorban a harmadik, és bárki idetalálna. Mondjuk, mostanában nem nagyon járnak vendégek hozzánk.” (63.)

Vallomásaik nyíltsága, ártatlansága és ereje nemcsak szerethetővé és felejthetetlenné teszi Mészöly Ágnes kétkötetes sorozatának első részét, hanem érzékennyé is tesz bennünket az apró részletek meglátására és a másság elfogadására. Teszi ezt úgy a szerző, hogy nem magyaráz (bele) a gyerekek vallomásaiba, nem oktat ki, nem hasonlít és nem értékel, hanem megmutatja egyszerűen azt, hogy e nagyon különböző lehetőségekkel és sorsokkal bíró gyerekeket mégis mennyi minden köti össze. Miközben az iskola diktálta napirend és a tanulás teremti meg a napjuk gerincét, aközben mindnyájan a család, a szüleik, a barátaik, a játék, a biztonság és a boldogság után vágynak.

A bemutatkozó gyerekeknek tehát nemcsak egy napját ismerjük meg az ébredéstől a lefekvésig, vagy azt, hogy milyen az iskolában, hanem a vágyaikat, örömeiket és szorongásaikat is, mint ahogy azt is, hogy közben mi minden aggaszthatja őket. A gyerekelbeszélők sokszor rámutatnak a környezetük, a barátok, az osztálytársak és a családtagok kapcsán az ellentmondásokra és a kontrasztokra is. Például Zsana esetében megtudjuk, hogy az iskolában többen is nagyon szeretik a lovakat, de azt is látjuk, hogy ez a szeretet milyen eltérő minőségeket mutat, hiszen az osztálytársaknál nagyjából kimerül a szünetekben játszott lovas játékokban, a sakktábláról ismert szereplők kedvelésében és a Pony Clubos játékok utáni rajongásban, miközben Zsanával ellentétben a lovakat valójában nem ismerik. Az ő életében viszont a lovak állandó szereplők, együtt nő fel és él velük, így az sem meglepő, hogy délutánonként Sáfránnyal, a lovával ügetve szokta sétáltatni a kutyáikat. Zsoké akar lenni, számára a lovak jelentik a szabad életet, ami mellett az iskola, mint pusztán egy átmeneti időszak törpül el az összes gondjával és feladatával. Vanessza története nemcsak azt mutatja meg, hogy a többiek mennyire megosztóan viselkednek vele és a testvéreivel a cigány származásuk miatt, hanem azt is, hogy milyen fontos szerepe van az iskolának, vagy egy-egy jó és lelkiismeretes tanárnak a későbbi boldogulásban s a közmunkán túli lehetőségek megtalálásában. Fanni története szintén szívbemarkoló, ahogy – barátnői biztatása ellenére – ez a nagyon tehetséges kislány lemond a számára legkedvesebb hobbyjáról a táncról. Mindennél jobban vágyna rá, de mivel az apukája nem tudná kifizetni a táncórákat, inkább meg sem kérdezi őt, csak titokban ábrándozik arról, ahogy „egy hatalmas teremben egyedül táncol”. (72.)

E kötetből is láthatjuk, mennyire meghatározó az, hogy ki honnan jön és hova tér haza. Ugyanakkor Mészöly Ágnes Ez egy ilyen nap című kötete arra is rámutat, hogy a másságok alapján mégsem rangsorolhatunk, helyette a szerző a tizenkét gyerekportréjával a sokszínűség és ezáltal a gazdagság meglátásának és elfogadásának perspektíváit kínálja fel. A tizenkét gyerekhanghoz tizenegy kép társul, az utolsó történet esetében elmarad a vizuális megjelenítés. Paulovkin Boglárka elgondolkodtató és egyben remek illusztrációi kiváló képi összefoglalásai a megszólaló gyerekek elbeszéléseinek. Ezek a mustársárga és fekete-fehér tónusokkal játszó képek alapvetően az adott gyerekelbeszélő történetét meghatározó kulcsmotívumokat emelik ki, vagyis azokat, amelyek keretet is adnak a szereplők mindennapjainak. Zsana esetében a lovak, Bálintnál az édesanyja és az ő életét megédesítő lekvárok valamint a modellek, Lédánál a párhuzamos magányosságaink kivetüléseként a telefonok, mint egy-egy sziget, amik között mozgásban vannak a szmájlik, Peti számára az Intézet és a gyakorlatok, Vanessza esetében a család és a kályha, illetve az apukájának a hiánya, Danit az okostojás bélyeggel szemben tehetetlen, így híres hadvezérek alakjait idézi meg, Fanni számára a szürke lakónegyed bűvköre és a tánc utáni vágy, Menyus esetében szembeötlő a könnyedség és a harmónia, Hanna számára az angoltanulás, az akrobatika és a baglyok, Arnold esetében a gyermekotthon, az előnykártyák és a félelem a sötéttől, Bettinánál a magyar nyelv és a másik oldalról a honvágy, végül pedig Doma életét az apa és anya otthona közötti vándorlás ritmusa és a kétlakiság határozza meg.

Az Egy másmilyen nap című kötet további tizenhárom gyerek történtét gyűjti egybe. A gyerekek bemutatkozása vezeti fel ebben a kötetben is az egyes történeteket. Kamill a következőképpen összegzi az életét:

Heló! Kamill vagyok. Pilisszentlászlón lakunk, a sulitól öt percre: apu, anyu, Miháel, a bátyám, Szilárd, az öcsém és Perla, a kishúgom. Akár tök egyszerű és csilles is lehetne az életem, de egyáltalán nem az. Mert az általános mellett járok egyetemre is, méghozzá Budapestre, a Táncművészetire. És hogy hogy kerültem oda? Egy csomó véletlen kellett hozzá… az egész azzal kezdődött, hogy egy osztálytársam, Félix elhívott a Billy Eliot szereplőválogatására.” (26.)

Luca bemutatkozása szintén erőteljesen önreflexív:

„Sziasztok! Luca vagyok. Budán lakom, egy nagy, régi ház második emeletén. Apu programozó, mama könyveket fordít és szerkeszt, Peti, az öcsém ovis, én pedig Waldorf-iskolába járok. Mama szerint ez az iskola sokkal több szabadságot hagy a gyerekeknek, meg jobban kibontakoztathatjuk a kreativitásunkat is. Én nem tudom, a másik iskolákban hogy mennek a dolgok, de az biztos, hogy itt rengeteget alkotunk, és rendesen kiéljük magunkat!” (97.)

Az itt megszólaló gyerekek szintén tizenegy-tizenhárom évesek, van közöttük sikeres és sok előadásban fellépő gyerekszínész, szertornász bajnok, nemzetközi balett versenyek sikeres táncosa, a Virtuózok tehetségkutató versenyt megnyerő zongoristafiú, a Krisna-völgyben élő kislány, magántanulóként tanulócsoportba járók, Amerikából visszaköltöző népzenész szülők gyereke, aki a Magyar Rádió Gyermekkórusában is énekel, rákbeteg kisfiú, Waldorf-iskolában tanuló lány, artista és sakkbajnok. Azonban az Ez egy ilyen nap történeteihez képest az itt olvasható elbeszélések mindegyike egy nem mindennapi forgatókönyv szerint zajlik számos meglepetéssel tarkítva, úgy hogy sokszor távolról sem kiszámíthatóak a gyerekek napjának az egyes fordulatai. Jó példa itt Misi napirendjének az alakulása, mivel a gyakorló óráinak a sorrendje a folyamatos egyeztetések mentén, a nap folyamán alakul ki, amit teljes természetességgel fogadnak el Misi és a szülei. „A zongorát lehetetlenség kihagyni, én szívesen mennék be a suliba is néhány órára, plusz nem kéne hiányozni a hittanról sem, mert nemsokára itt a bérmálkozás. Na és a hegedű! Mama felhívja Anit, a tanáromat, és próbál vele időpontot egyeztetni, hiszen a tegnapi óra elmaradt. Mindenesetre, biztos, ami biztos, lélekben felkészülök mind a kettőre.” – olvashatjuk Misi kihangosított gondolatait, amiből nemcsak a napja rugalmas alakításának lépései körvonalazódnak, hanem az is, hogy magántanulóként ugyan ritkán tud részt venni az iskolai órákon, de vágyik oda és szívesen megy, ha teheti. (37.) A bizonytalanság más oldalait láthatjuk Bence elbeszélésében, aki Egerből buszozik fel anyukájával és nővérével a budapesti onkológiára, az ő esetében sem kiszámítható, hogy mi fog történni, csak reménykedhetnek, hogy a várt kezelésre is sor kerül. „Egy ideig nem történik semmi. Jön egy nővérke a szokásos papírokkal, kábé ezredszer töltjük ezt már ki. Aztán megint semmi. Utálom, hogy mindig bizonytalan, mi lesz. Kicsit ideges is vagyok, meg viszketnek a kiütéseim.” (80.) Szívbemarkoló ez az egy kimerevített pillanat is, ahogy beavatja az olvasót a kétségek, valamint a fizikai és lelki szenvedés labirintusába, amit egy alig tizenegy-tizenkét éves kisgyerek kénytelen megtapasztalni.

A megszólaló tizenhárom gyerek megjelenített napjában háttérbe kerül az iskola, mint az intézmény, miközben mégis mindvégig előtérben marad a tanulás és a számukra fontos dolgok megtapasztalása, melyek egyben a kötet kulcsmotívumai. Így nemcsak a szabadságnak a tanulásra tett vitathatatlan ösztönző erejének lehetünk tanúi, hanem annak is, hogy e tinédzserek személyisége hogyan formálódik.

Az első kötetben általában a gyerekek legkedveltebb ideje az órák közötti szünet és a tanítás vége, ugyanis ekkor beszélgethetnek és játszhatnak végre egymással, s ekkor viszonylag szabadon dönthetnek arról, hogy hogyan töltik el az idejüket. Egyik kivétel ez alól Dani, őt pont szünetekben szokták szekálni az osztálytársai és Menyus, akit viszont nem terheli túl a svédországi iskola, nincs sok órája, s ami van, az is többnyire felszabadultabb és több önállóságot biztosít a tanulási folyamatokban a gyerekek számára. A második részben ez a szünet(ek)nyi, pár perces szabadság növekszik meg, tágul ki a szereplők számára a nap egészére. E gyerekek többségének szárnyakat ad a szabadság s a felelősségteljes és egyben örömteli tanulás, miközben vitathatatlanul keményen megdolgoznak az elért sikereikért. Ebből a sorból Bence lóg ki, aki nem a sikerekért vagy a tudása gyarapításáért, hanem az életéért és a hétköznapi életbe való visszatérésért küzd. Ki- és elszakítja, sodorja magával a betegség, viszont az ő esetében is felbecsülhetetlen érték az időnként megélt szabadság, ami a gyógyulás lehetőségét hordozza magában.

E gyerekek kiskoruktól fogva aktív részesei a saját tanulásuknak, illetve másik oldalról komolyan is veszik a szüleik és a tanáraik őket, a véleményüket és a döntéseiket. Tudatosan figyelnek magukra és arra, amit csinálnak, azért, hogy tudják, min kell változtatniuk a siker érdekében. Laci esetében is láthatjuk, hogy a dalok megtanulásakor és éneklésekor, mennyire fontosak a legapróbb részletek is. Ebben segítenek Kati néni, az énektanár instrukciói:„– Lágyabban, gömbölyűbben! – mondja. – Szeretettel! Simogasd azt a báránykát, mintha az öledben tartanád, ne az orrocskáját pöckölgesd! Legyen benne a hangodban, hogy törődsz vele, hogy félted!” (72.) Így a tanulás sokkal személyre szabottabb és felelősséggel telítettebb. Valós problémákat oldanak meg, kis létszámú csoportokban tanulnak, a saját fejlesztésüknek és fejlődésüknek aktív és (ön)tudatos alakítói ők is. Önreflexivitásuknak köszönhetően egyrészt sokkal jobban ismerik önmagukat, határaikat és lehetőségeiket, másrészt magától értetődőbb, hogy megtanuljanak másokkal is együttműködni.

Az Ez egy ilyen nap szereplőinek nagy része tagadhatatlanul kiszolgáltatott helyzetben van, mivel gyerekként csak időnként hozhatnak döntéseket felelősen, nagykorúságuk elérésétől viszont egyik napról a másikra kell megtanulniuk felelősségteljes életet élni. Peti a kiemelkedő képességeivel és tudásával hiába szárnyalhatna, mégis csak képzeletben gyűjti a maga elé képzelt nagy emberektől az erőt az iskola túléléséhez. Abban reménykedik, hogy amikor kiszabadul az iskolából, akkor megszűnik a tehetetlenség és a sanyargatás, s végre emelt fővel és teljességgel megélheti a benne lévő erőket és a tudást. De pozitív példának tekinthetjük Vanessza történetében a lány testvérbátyját segítő régi, már nyugdíjas tanítónő alakját, aki türelmesen, hittel biztatja, terelgeti és támogatja az általa tehetségesnek tartott cigányfiút.

Az Egy másmilyen nap történeteiben az is hangsúlyossá válik, hogy a tanulás nem csak egy intézményhez kötődik, nem ér és nem érhet véget annak falain kívül. Természetes, hogy bárhol és mindenhol tanul az ember, mint ahogy láthatjuk, hogy az itt megjelenő gyerekek nagy részének az egész napját a tanulás teszi teljessé. Mészöly Ágnes ezzel azt a sztereotípiát is felszámolja, miszerint van az iskola és rajta kívül vagy majd utána pedig elkezdődik a való élet. E történetek is mutatják, hogy nagy tévedés lenne ezt elhinni, hiszen az egy való élet van a sok tanulságával és tanításával.

Mészöly Ágnes két kötete, ahogy láthatjuk a megszólaló gyerekek iskolában és az iskolán kívül töltött mindennapjait, élesen és pontosan mutat rá napjaink oktatási rendszerének számos ellentmondására, buktatójára és valós problémájára. Sokatmondó és elgondolkodtató, hogy közülük hányan, mit és hogyan szeret(né)nek tanulni, de az is, hogy egyáltalán ki szeret közülük iskolába járni és miért? Mi tagadás az Ez egy ilyen nap és Egy másmilyen napnak ott a helye minden szülő, tanár és gyerek könyvespolcán, hallgassuk meg a bennük megszólaló gyerekeket, mint ahogy egymást is, hogy elkezdődhessenek azok a párbeszédek és csoportos beszélgetések, amelyek által jobbá válhat az iskola is.