• Székelyhidi Zsolt

Utaz

I.
Pár összehúzott
bőröndpillanat
a kanapé előtt,
egy kávé
enyhén feszült
elkortyolása.
Egymás
halk remegésének
látványa
a ruhán át,
mint az
áramtalanítás.
Kinézet megjegyzése
minden ablakból.
A kutya
megsétáltatása,
vad csóválás
ellenére
rövid búcsú,
és a nyugtató
tagmondat:
mert nem
örökre
lesz.

II.
Felvenni
az utazás
ritmusát,
mint tengerhangra
bágyadni.
Megy velünk
az autó,
hogy vagytok,
jól vagyunk,
szeretjük az esküvőket,
nem bírjuk az esküvőket,
szeretünk enni, táncolni,
százhatvan fős lagzi,
a fotós hoz vissza
hajnalban,
addig enni, inni, táncolni
megadott ritmusra
menni fog.
A fotósnak mindent
meg kell örökíteni,
mi is kattintunk kettőt,
ti is hoztatok gépet,
egy kompakt Fujit,
illik a kézbe,
klassz.
Bírjuk a lagzikat,
szeretünk enni, inni,
táncolni nem,
de mindig sikerül
a tánc, ha jót iszunk.
Mi táncolni is szeretünk.
Hajnalban a fotós
minden pillanatot
elkap,
és csak utána
indul vissza
velünk Pestre.
Megy a repülő,
utazunk.
Klassz lesz.
De addig még
étel és ital fogad,
puszi és mutatkozás.
Felvenni az esküvő
ritmusát.
Esni kezd,
zuhog,
felvenni a pulóvert,
Spanyolba
indulunk, nincs semmi
meleg cucc, csak ezt
a pulóvert
hoztuk el
az útra.
Fázósan felvenni
az ital ízét.
Felmenni az emeletre,
és lőni egy képet
a csokordobásról.
A menyasszony feleségesen
mosolyog.
Csókok a viharban.
Minden cseppen megcsillanunk.
Lejönni az esőről.
A fotós minden
pillanatot, ahogy
kell.
Fél egy körül indulunk.
Felvesszük
az utazás
dallamát.

III.
Két görnyedt
alvásóra
a fotós kocsijában.
Indulunk a reptérre,
a lagzi ott marad,
a pálinka, a tánc,
mint két íz,
a szánkban és a lábunkban.
Felvonni
Az éjszaka ráncait,
éberen aludni,
elhallani szavakat
a fotós hangjából,
eldőlni és kiegyenesedni
a hátsó sorban,
ülni és ülve maradni.
Két hajlott hát
a fénykép-éjszakában,
két és fél óra
szakadás
a világ felületén.
A reptérre
hajtott
kocsiból a kiegyenesedés,
aminek kicsit
tengerhangja van,
kicsit sós és édes,
fekete, és sárga és sötétkék.
Ébredés a hajnali reptéren,
mintha még autóznánk:
görnyedt és merev.
Az éjjeli táncból
csak a pálinkát
combokba préselő mozgás
marad, és egy elkapott
pillanat a zuhogó esőbe
dobott csokorról.
Vetődés, elkapott virág,
kinyíló reptérkapu.
Felvenni a gépszárny
haránt ritmusát,
felnézni az utazásból,
és a szemeidbe látni:
hajnali kék.

IV.
Felvenni
a repülés
légi ritmusát,
és belehúzódni
az égbe
csukott szemmel.
Az álmosság nyugtat,
minden rendben
az éggel és velünk.
A tenger felé
félúton rám nézel:
szemdbe vízég kerül,
szorítkozok ebbe
a kékbe
féleszméletlenül.

V.
Az érkezésnek
nincs határozott
ritmusa,
az egyszerűen
szép.
Két ember
bizonytalan
mosolya
a tengerszagú
napsütésben,
ráébredő
pillanatok
egy megkomponált
térben,
egy összehúzott
ölelés.
Az érkezésnek
a lélegzésed,
és a hunyorgásom
adnak
finoman
szaggatott ütemet.

• Peer Krisztián

 Az oroszlán

Annyit se mond, hogy jó napot,
döglik, mint aki jóllakott.
Pihen a karom, a száj, a fog -
fellélegeznek az állatok.

Miért ásít az oroszlán?
A despota lusta.
Ő volt a szavanna királya –
míg nem létezett puska.

Intés a Tapsifüleshez

Nyuszi Koma, ez az élet hazugság!
Holnaptól már más viseli a bundád.
Valószínű, meg se’ éred a telet.
Tömd tele a hasadat, míg teheted!

Nyuszi Koma, hova futsz?
Ezzel semmire se’ jutsz.
Nyuszi Koma, futni kár,
sokkal gyorsabb az agár.

Te az életedér’, ő csak a húsodér’ -
de így is utolér, úgyis utolér.

Nyuszi Koma, szelídke –
vagy egy golyó terít le.

El se bújj, mert megtalálnak,
kiszagolnak, körbeállnak:
az üregedben, amit kiástál,
csak keserűség és csalódás vár,
mert végtelen türelemmel
kiéheztet a hülye ember.

Nyuszi Koma, ez a sorsod, vigye el az ördög!
Csinálj gyorsan egy alomnyi szerencsésebb kölyköt!

• Locker Dávid

Doboztangó

A Citadellán ültök.
Kifordított égbolt
alattatok a város.
A vasbeton félszázadnyi,
megszilárdult hazugság.

Szél támad,
felkapja előled az üres
sörösdobozt, és a
betonfalnak löki.
Csattan egyet.
Majd vissza.
Aztán ugyanez.
Mint letört nyitófül,
zörög benne az életed.

Kinőtt

Először nem tűnik föl.
Csak hazamész, és a
kisboltban magázni kezdenek.
Hazamész, és a suli előtt
vedelő srácok már nem ismerősek.
Hazamész, és hogy asztalhoz
ülhess, a garázsból hoznak széket.
Hazamész, és matracon alszol el.

Kiülsz a gyerekkor szélére:
a Vértes felett az ég szorítja hátad,
mint apád satuja az elrepedt éveket,
és a rétről, ahol
világháborúsdit játszottatok,
lelóg a lábad.
És rájössz,
nem férsz már ide.

Apjuknak nem

Egyszer majd előlép a semmiből
az összes meg nem írt versem,
az álmomban szavalt, félálomban gondolt,
ébredés után széthullott sorok,
a hanyagságból, lustaságból kidolgozatlan strófák,
félbehagyott szonettek, elégiák, ódák.

Körém gyűlnek egy szobában, néznem kell őket,
csonka, torz létüket, szörnyű lesz, szörnyű,
az egyik féllábú, a másik süket és vak,
a harmadik végtag nélkül, a negyedik csak egy fej –
„cserbenhagytál minket”, mondják
az örökké magányos gnómok.

Vagy talán mindegyik megtalálja a párját,
és kiderül, hogy összeillenek,
misztikus egyesülésben születnek
gyönyörű, arányos testek –
de nem lesz hozzájuk közöm,
apjuknak nem vallanak engem.

Kívánságműsor

Az utolsó főiskolai szemeszterben,
huszonöt évesen úgy terveztem,
életem végre a saját kezembe veszem,
olvasnivalót szabadon,
a legjobb szerzőktől választok,
lesz majd két vizslám, Dezső és Frigyes,
nyáron a zamárdi kertemben ülök,
a hibiszkusz árnyába gondosan
kirakott csíkos nyugszékben,
s a gyermekkorról nosztalgiázva
minden hétfőn meghallgatom
a Petőfi Rádió hullámhosszán
kettőtől ötig a kívánságműsort.

Egy év múlva a zamárdi házat
családi okból villámgyorsan
pénzzé kellett tenni,
a csíkos nyugszék is odaveszett,
aztán meghalt apám, a rokonság,
valamennyi szomszéd,
a hibiszkuszt kivágta az új lakó,
egy gőgös német, majd meghalt ő is,
nem lett kutyám, se kertem,
tucatszám kapok kéretlenül
olvasásra fércműveket,
a gyermekkor emléke határidőkbe vész,
a kívánságműsor megszűnt.