• Csombor Rita

Kóla, csoki, karácsony

(regényrészlet)

A zuhanykabinból kilépve Flóra hatalmasat esett, combja alá szorult a lábfeje. Majdnem elájult, arca hamuszürke lett, verítékezett, de megkapaszkodott a mosdókagylóban, és fel tudta húzni magát. Nem érezte a jobb lábát, de elbotorkált az ágyig, aztán a gravitáció megoldotta a továbbiakat. Az sem zavarta, hogy a házasságjog tételekre feküdt, nem tűnt fel, hogy vesetájékon bökte az Egyházi Törvénykönyv. Mintha az űr tökéletes csöndje költözött volna köré. A szeme nyitva maradt, a polcokat, a szomszéd galaxisokat pásztázta. A falon kártyalapok préselődtek egy üveglap alatt véletlenszerű sorrendben. A nagyapjáé volt a pakli, aki unásig hajtogatta, hogy megjárta a Don-kanyart. Külön engedélyt kellett kérnie, hogy a szoba falára kitehesse a családi ereklyét, habár Flóra nagypapája közel sem volt szent, tudták, hogy csak Ludovikás volt, gépszerelőként vett részt a háborúban, a fronton sosem járt. Szirmabesenyőnél fogták el az oroszok, amikor a háború utolsó hetében hazafelé indult. Szerencsétlenségére nem cserélte le a katonai egyenruhát. Hadifogságba került, fagyott krumplit és csalánt evett. Akik cigire cserélték a szántófölden zsebre vágott növényeket, azok meghaltak. Ő túlélte. Nem emlegetett bajtársakat, nem beszélt arról a négy évről. Miután negyvenkilósan hazaért, harminchét szilvás gombócot evett meg egyszerre, ez családi legendává vált. Arról már kevesebbet hencegett, hogy a hadifogság és a gombócok annyira tönkre tették a gyomrát, hogy kijött a gyomorfekélye.
Flóra is nyögött egyet. Neki ugyan nem a gyomra, hanem a lába fájt, de valószínűleg éppen így vergődött a nagyapja is. Ez is családi vonás volt náluk. A fájdalom észhez térítette. Hirtelen eszébe jutott az egyházjog vizsga, az Egyházi Törvénykönyvet a földre söpörte. Magában ritkán beszélt csúnyán, de most átfutott a gondolatain egy halvány picsába. A másnapra felvett házasságjog vizsga ténye is segített abban, hogy erőt vegyen magán. Előzetesen többször is átgondolta, mikor lenne a legszerencsésebb megírni az egyik legnehezebb írásbelit, ezért hosszas mérlegelés után úgy döntött, hogy a naptári év utolsó vizsgáját december 23-ra időzíti, mondván, hogy akkor a tanárok engedékenyebbek, ráadásul a házasságjog amúgy is egy katyvasz. Lebicegett, elmesélte a történteket, és engedélyt kért az esti és reggeli imaórák egyéni elvégzésére. Tánczos Eugénia nővér, a házfőnök és az ideiglenes fogadalmasokért felelős magisztra általában szigorú természetű volt, könyvelőként és elöljáróként is nagyon komolyan vette feladatait. Most is mérlegelte a sérülés súlyosságát, de végül megengedte, így Flóra visszatérhetett nagyapjához, akinek az örökségét kívül-belül hordozta.
Snapszerozás közben mindig másképp színezte a történteket az öreg. Ez is családi hagyomány volt Flóráéknál. Az unokatestvérei, keresztapja az ő szomszédaik is játszottak nyaranta. Csak a bokor volt a biztos pont Vilmos bácsi történeteiben, mindenki tudta, hogy egy bokor alatt feküdt a vérfürdő alatt, és szamócát evett vagy aludt, esetleg vizelt. Ráhagyták, biztosan Szirmabesenyő környékén is akadtak bokrok. Ha Vilmos bácsi bemondta a snapszert, és a társa nem ügyelt, hogy a királyra rátegye a felsőt, akkor begurult az öreg, fröcsögött a nyál a szájából, majd a dühroham után köpött egy nagyot, csak úgy levezetésképpen. Az ultit jobban szerette, de egy idő után senki se akart vele játszani, mert a tétek túl magasak voltak, és túl komolyan vette a játékot. A kézfején dudorodó erek tekeregtek, a néhány korral járó folt Nagy Göncölt formázott. Ujjai arányosak voltak, körmei úgy sorakoztak egymás mellett, mintha valami furcsa gótikus templom ablakai lettek volna. A füle alatt lévő hatalmas anyajegyből négy hosszú szőrszál lógott ki, beszéd közben ritmusosan mozgott mindegyik. Ezt az apjától örökölte, aki bányász volt a Mecsekben. Harminckettőben halt meg az öreg a nagymányoki szénporrobanásban, csak néhány húsdarab maradt meg belőle és a fél lába egy anyajeggyel a jobb vádliján, amit Vilmos bácsi is örökölt. Már éppen kifelé jött a tizennégy bányász, a vágat kanyarulatánál jártak, de a robbantás vezetője nem várta meg, hogy kiérjenek. December 28-án történt, szerdán, 21 óra után. A szellőzés leállítása után rengeteg mentán került a levegőbe, a sújtólég-robbanás felkavarta a szénport, ami berobbant. A vizsgálat vezetője megállapította, hogy gyakran megesik, hogy a súlytólégrobbanást szénporrobbanás követi, hiszen a lebegő szénpor nagyon labilis.
Flóra feje tisztulni kezdett. Habitusban volt, kint pedig világosodott. Hirtelen felriadt, ránézett az ébresztőórára, majd hirtelen felpattant volna, de csak egy nagy nyögésre futotta, visszahuppant a papírhalomra. Elkésett, a laudest éneklő kórus hangja felhallatszott az emeletre. Derengeni kezdett valami engedélykérés. Megkönnyebbülten dőlt el. Újra rápillantott a felső sorban egymás mellett felsorakoztatott királyokra, felsőkre és az alattuk lévő ászokra, nyomogatta a jobb lábszárát, a begörcsölt izmait próbálta fellazítani. Egy ponton vastagabb, érdesebb bőrt érzékelt, Vilmos bácsira gondolt.
Pár perc múlva a buszon találta magát. Nem tudta, hogyan sikerült ilyen gyorsan és hatékonyan megoldani a manővert, de örült, hogy kiszabadulhat a kolostorból. Mormolta a házasság érvénytelenítésének öt pontját. Mert ugye az egyházban nincs válás, de azért a házasságokat fel lehet bontani, ha valaki nagyon igyekszik. 0. pont: Az érvényesen megkötött és elhált szentségi házasságot csak a halál oldhatja föl! 1. pont: El nem hált házasságok felbontása külön pápai intézkedéssel. Az érvényes, de nem szentségi házasságok felbomlása magánál a jognál fogva: 2. privilégium paulinum, 3. poligám személy házassága, 4. üldözés vagy fogság, 5. érvényes, de nem szentségi házasságok felbomlása külön intézkedéssel: privilégium petrinum. Egyre gyorsabban mormogta ezeket, biztos volt abban, hogy leírhatja majd mindent. Végül nem jött össze. Rajta kívül mindenki átjelentkezett január végére, így őt egyedül vizsgáztatta az atya, aki a gyorsaság kedvéért szóban feleltetett. A nőrablás témakörében is járatos volt Flóra, ezzel indított, a vegyesházasságokkal kapcsolatos kérdésekre is maradéktalanul tudott válaszolni. A jogképes felek tulajdonságainál kicsit hezitált, de az érvénytelenítő házassági akadályokat azonban hibátlanul felsorolta, így jelest kapott. Nem lepte meg a dolog egyiküket sem, hiszen Flóra mindent pontokba gyűjtött, állandóan apró cetliket gyártott. Megszámolta a cetliket, a pontokat, a pontokhoz tartozó alpontokat, így egy egész rendszer volt a fejében. Bolondult a rendszerekért. Mindent rendszerbe foglalt. Kivéve a nőrablást, ott sztorit mondott.
Annyira megkönnyebbült, hogy ilyen jól sikerült végül a vizsga, hogy ünnepelni támadt kedve. Pénzt nem hordhattak maguknál a nővérek, de Flóra két hete bűnben élt. Ugyanis amikor legutóbb találkozott az édesanyjával, kért tőle egy ötszázast, amit jól eltett. Nemhogy pénzt, de semmi mást sem fogadhattak el családtagoktól, illetve ha mégis szerették volna megtartani az ajándékot két megoldás volt. Vagy engedélyt kellett kérni, hogy ők maguk megtarthassák, vagy be kellett adni a közösbe, hogy az elöljáró döntése alapján valaki megkapja. Mindig magánál tartotta az ötszázast Flóra, félt a lebukástól. A legmegfelelőbb helynek a melltartója bizonyult. Nem volt egyszerű a három réteg ruha alól kihámozni a pénzt, de nagy nehezen sikerült neki, így elindult vissza a kolostorba. A metró lejáratánál egy kis boltot vett észre, még soha semmit sem vett ott. Tudta, hogy a többiek a kolostort takarítják, díszítgetik, senki sem jött be a városba, de azért időnként körbenézett, nehogy lebukjon. Ahogy lenyomta a kilincset dübörgött a szíve, a lelkiismeret-furdalását elnyomta a bűn csábítása. Az eladó kicsit meglepetten nézett a fiatal apácára, aki elpirulva egy kólát és egy kókuszos csokit vett, de végül sikerült minden, pont elég lett az ötszázas. Szinte kéjesen dugta a hátizsákba, ezzel párhuzamosan viszont kattogni kezdett az agya, mint valami éhes ragadozónak, hogy hol tudja nyugalmasan, élvezettel elfogyasztani a zsákmányait. Úgy döntött, hogy a lefekvés előtti imaóra után lesz a legmegfelelőbb az alkalom. Alig várta, hogy este legyen. A hátizsákban hagyta jól becsomagolva a tiltott árukat, megpróbált nem az ízekre gondolni, de egész nap hol a kókuszos ízt, hol a kóla jellegzetes ízét érezte. Végre mindenki elvonult a szobájába. Nem merte felkapcsolni a villanyt, egy mécsest gyújtott meg. Lassan, szinte élvezettel vette elő a tárgyakat, és egymás mellé az asztalra helyezte azokat. Azon gondolkodott, hogy hogyan tudná csöndesen kinyitni a dobozos kólát. Megpróbálta összehangolni egy tüsszentéssel, de a próbálkozás félresikerült. Csak remélni tudta, hogy senki sem hallotta meg. Pár pillanatig fülelt, senki sem kopogott be hozzá, így visszazökkent az élvezetek közé. Lassan kortyolt egyet, majd harapott egy kicsit a csokiból. Aztán megint egy kis falat, megint egy apró korty. Annyira jólesett neki, hogy az előzetes terveivel ellentétben nem hagyott meg egy falatot sem a későbbiekre. Befalt mindent. A csomagolás darabjait gondosan belerakta egy fekete zacskóba, és visszatette az egész kupacot a hátizsákba, nehogy utólag derüljön ki a dolog. Aztán elégedetten ledőlt az ágyra. A plafont nézte, majd a függönykarnison megakadt a tekintete. A mécses fénye ott táncolt a falon, sötétítő függönyön, a karnis csúcsos záró elemén. Valószínűtlenül diadalittasnak és koszosnak érezte magát, a tervét sikerült végrehajtani, egyedül megevett egy egész csokit. Aztán lassan elkezdte felhúzni a habitusát. A mécses fénye mintha tűzkígyó lett volna. Talán a cukortól, talán a bűn tényétől kábult el Flóra, de lassan becsúsztatta ujjait a bugyijába. Aztán a tűztánc ritmusára egyre hevesebben egyre mélyebbre nyúlt magába. Nyitott szemmel feküdt az ágyon amikor egyszer az árnyék a karnist lezáró fadíszt simította meg. Flóra felállt az ágyra, hogy felérje, megpróbálta lehúzni a csúcsos, lakkozott fadarabot. Először nem sikerült. Rámarkolt jó erősen, mintha Tamás farka lett volna, és egy hirtelen mozdulattal lehúzta. Kajánul mosolygott, amikor átfutott az agyán, hogy vajon mennyire fájhatott volna a kispapnak ez a rántás és csavarás, de visszazökkent és örült, hogy végre sikerült leszedni, elégedetten feküdt vissza a hátára. Először csak bámulta a kezében a hatalmasnak tűnő csiszolt fadarabot. A lakkrétegen erősen tükröződött a mécses fénye, szinte megbűvölte a nővért. Aztán, mintha nem is lenne magánál levette a bugyit, szétnyitotta a lábát, és magába tolta a karnis darabkáját. A tűz ritmusára húzta ki és dugta vissza. Érezte, hogy egyre könnyebben megy, a nedvesség kibuggyant belőle. Egy percbe sem telt, és felrobbant benne az egész napi bűnhalmaz. Összerándult kétszer-háromszor, majd elernyedt. Kicsúszott belőle könnyedén a fadarab, ő pedig álomba merült.
Hajnalban riadt fel. Felült, a mécses rég leégett, zsongott a feje. Az éjszakai kísértés minden pillanatára emlékezett, de eltűnt a kielégülés, a diadalittas cukorsokk, csak a nyers lelkiismeret-furdalás maradt. Koszosnak érezte magát, romlottnak, bűnösnek. Undorodott magától. Ami éjszaka kéj volt, az most epévé változott. Zokogni kezdett. Méltatlannak érezte magát, szánalmasnak. Ráadásul ekkor tudatosodott benne, hogy december huszonnegyedikére virradtak. Szent karácsony ünnepén ilyen lélekkel nem vehet részt. Úgy érezte, hogy muszáj megzuhanyoznia. A víz alatt mindig úgy érezte, mintha valami puha és átlátszó anyaméh venné körbe. Nem érdekelte, hogy meghallhatják, hogy sokáig folyatja a drága vizet, hosszú percekig állt a forró víz alatt, piroslott a bőre. Olyan gőzfelhőt csinált az apró zuhanyzóban, hogy szinte alig kapott levegőt, de jólesett a fuldoklás, megkönnyebbülés volt a forró vízsugár alatt állni. Erőfeszítés volt elzárni a csapot, megtörölközni, felöltözni. Egy másik habitust vett fel, nem azt, amit éjszaka viselt, a pizsamáját két napja nem sikerült átvenni.
A kápolnába ment, hajnali öt felé járhatott az idő, egyedül ült az Oltáriszentség előtt. Nem tudott imádkozni, csak ült, cikáztak a gondolatai, néhány éjszakai kép beúszott, Tamás is eszébe jutott, kókusz ízt érzett, aztán hirtelen hányingere lett. Összerezzent, amikor Eugénia nővér kinyitotta a kápolna ajtaját. Ritkán örült a szilenciumnak, de most nagyon. Nem kellett beszélnie senkivel még órákig, ez megnyugtatta, beterítette, mint a víz. Felállt a szőnyegről, leült a helyére. Ott ült az imaóra kezdéséig. Örült, hogy aznap csak késő délelőtt tudott jönni szentmisét celebrálni egy atya, remélte, hogy még az ünneplés elkezdése előtt tud majd gyónni. A kóla és csoki megvásárlása általában nem bűn, de Flóra ezt a terhet is le akarta tenni, úgy gondolta jobb szenteste előtt túlesni az összes kellemetlen dolgon, minek húzza-halassza. Eldöntötte, hogy penitenciát kér. Az volt a szokás, hogy ha valaki apróbb vétséget követ el, megszegi a házirend valamelyik kevésbé súlyos pontját, például összetör egy poharat, megszegi a szilenciumot, apróbb kárt tesz a közös tulajdonban, vagy valami hasonló dolgot követ el, megkeresi az elöljáróját, elmondja, és a rá kiszabott bizonyos elégtételi gyakorlatokat elvégzi. Ez volt a penitencia kérés ősi szerzetesi hagyománya, ami az idők során átalakult. Kezdetben imádságok kirovásával próbálták az elöljárók jobb útra téríteni a javulni vágyókat, de aztán a modernebb időkben a ház körüli plusz munkák elvégzése is a penitencialistára került.
Tánczos Eugénia nővér bizonyos esetekben rendkívül megértő volt, különösen akkor, amikor a növendék önként kereste meg penitencia-ügyben, – mindenféle bevallást nagyon szeretett– ilyenkor enyhébb büntetést rótt ki. Flóra erőt vett magán, és bekopogott az irodájába, elmondta, hogy a legutóbbi látogatási napon –november végén– az édesanyjától kért egy ötszázast, amit megtartott, szűkösebb időkre. Eugénia nővér Flóra szavába vágott, mondván, adja be az ötszázast a közös kasszába. Flóra kitárta a karjait, és halkan annyit mondott, hogy egy kólát és egy kókuszos csokit vett belőle, amit megevett, ráadásul úgy, hogy senkinek sem adott belőle. A súlyosbító körülmények ellenére Eugénia nővér szenvtelenül bámult a lányra, szinte unottan motyogta, hogy Flóra penitenciája az, hogy a kolostorban minden radiátort kívül és belül ki kell takarítania. Flóra csak bólintott, de nem szólt semmit. Amikor az ajtó felé lépett, Eugénia nővér csöndes, de annál karcosabb hangon annyit tett még hozzá, hogy a radiátorok után az összes lámpa takarítása fog következni. Flóra pedig egy szó nélkül hagyta ott az elöljáróját.
Flóra morgott magában egy kicsit, hiszen ezt a részét nem tartotta bűnnek. Kólát szinte sosem ittak a kolostorban, de adomány csokikat azért kaptak a szombat esti rekreációkon. Flóra és Paula nővér sokáig laktak egy szobában, mindent megosztottak egymással. Mániákusan elfeleztek mindent. Így történt az, hogy amikor Paula nővér kezébe nyomott a plébános a Mikulás ünnepség után egy szaloncukrot, Paula engedélyt kért az elöljárótól, hogy megtarthassa a finomságot, majd miután megkapta az engedélyt felvitte a szobába és megfelezte Flórával. Ráadásul abban a pillanatban derült ki, hogy mindkettőjük kedvencén, egy zselés szaloncukron osztozkodnak. Ilyenekre és ehhez hasonló dolgokra gondolt Flóra takarítás közben. Zenét tilos volt hallgatni a közös helyeken, így meglehetősen egyhangú volt a délutáni tevékenysége. Három emelettel kellett végeznie, a szobákba hála Istennek nem kellett bemenni.
Várta a karácsonyt. A kolostorban különlegesek voltak az ünnepek. Emlékezett az otthoni karácsonyokra, de azok valahogy egyszerűnek, mozdulatlannak hatottak. A kolostorban mindenki készülődött. Összeült a házikáptalan a hónap elején, hogy megbeszéljék a decemberi programokat. Nagyüzem volt: adventi lelkigyakorlatok, hittanos karácsonyok, mindenféle karácsonyi program, be kellett osztani, hogy ki hová tud elmenni, ki miben tud részt vállalni. Flóra nagyon szeretett lelki napokat tartani, szívesen vállalkozott külsős programokra. A 24-e mindig külön logisztikát igényelt. Az ünnepi habitust kellett felvenni, ami rondább volt a hétköznapinál és műszálas, de a szabály az szabály. Márta nővér, a konyhás mindent pontosan beosztott. Nem lehetett vele viccelni. Igaz, néha megesett a szíve a növendékeken: ha nagyon éhesek voltak és kértek tőle, adott nekik egy-egy zsíros kenyeret, ha nem látta senki. Felírta egy listára, hogy mi lesz szenteste a menü, ezt ismertette, majd kézfeltartással kellett jelezni, hogy ki melyik munkafázist vállalja el. Eugénia nővérnél lehetett jelentkezni az egyéb előkészületi feladatokra. Ilyen volt a fenyőfa feldíszítése, az ebédlő díszítése, kápolna rendbetétele, de Flóra természetesen a konyhában nyüzsgött. Igaz, szilenciumot kellett tartani az ünnepi vacsoráig, de Flórát ez nem igazán érdekelte, többször rá is szóltak, hogy maradjon csöndben. Hat-nyolc nővér ugrált a konyhában, különleges szalvétákat hajtogattak, mindenkinek névre szóló helye volt. Az ünnepi étkészletet vették elő. Az asztali dekoráció részét képezte a mindig vidám és különösen szép Jozefina nővér ötlete nyomán egy becsomagolt bonbon, aminek Flóra úgy örült, mintha gyerek lenne. Háromnegyed ötig kellett mindennel elkészülni, mert ötkor kezdődött a szentmise. Az atya hamarabb érkezett, és Flóra ministrálásra jelentkezett. Amíg megbeszélték az atyával a részleteket, odasúgta neki, hogy szeretne gyónni. A feloldozás után megkönnyebbült a lány, és mire hatkor kezdődött az ünnepi vesperás, ami a kis Jézus ünnepélyes jászolba tételével ért véget, már nyoma sem volt az undornak és megvetésnek.
A jászol és a betlehemi dekoráció, illetve a feldíszített karácsonyfa nem a kápolnában, hanem a mellette lévő hatalmas teremben állt. Ide vonultak át ünnepélyesen az általános főnöknő vezetésével. Flóra nagyon izgult, hiszen abban az évben különleges dologról döntött a rendi tanács. Mindenki kérhetett egy maximum négyezer forint értékű könyvet, aminek adatait egy dobozba kellett bedobni. A többiek mind valami szentek életét vagy teológiai szakkönyvet kértek, de Flóra Ady -- A portrévá lett arc című könyvet kérte. Nem tudta, hogy megkapja-e, csak reménykedett. Volt valami meglepetés-íz a dologban, valami várakozás. A teremben félhomály volt, csak a karácsonyfán világítottak a színes pontok. Az általános főnöknő elmondta a gondolatait, majd mindenkihez egyesével odalépett, megölelte, végül pedig ünnepélyesen átadta a tökéletesen becsomagolt könyvet. Flóra nem merte először kibontani, csak nézte, érezte a súlyát, látta, hogy nagyméretű. Mindenki kibontotta már a magáét, a nővérek, mint valami iskolás csoport felbolydult tagjai széles mosollyal mutatták a mellettük ülőnek a friss szerzeményt. Flóra ült, és csöndben bámulta az ölében nyugvó könyvet. A két tenyerét a becsomagolt ajándékon nyugtatta, becsukta szemeit, és próbálta hagyni, hogy átjárja a nyugalom. Amikor az örömködés alább hagyott, együtt mentek át az ebédlőbe, hogy az ünnepi vacsorát elfogyasszák. Flóra felrohant a szobájába a még mindig becsomagolt könyvvel, óvatosan rátette az ágyra, majd csatlakozott a többiekhez. Rántott hal, majonézes kukorica saláta, krumpli saláta, friss kenyér, sajtok várták a társaságot. Mindenki megkereste a helyét, megvárták, hogy az elöljáró elkezdje az étkezés előtti imát, majd újból visszatért a duruzsolás. Az adventi koplalás után jólesett Flórának a sok finom falat, most valahogy a halnak is más íze volt. A dekoráció gyönyörű volt, a díszes betűkkel írt nevek, a bonbon, a karácsonyi szalvéták valahogy elvarázsolták Flórát, de mégsem ezt várta a legjobban. Tudta, hogy a mosogatás és rendrakás után rendhagyó rekreáció következik, ahol a társasjátékoké a főszerep, és utána, amikor végre elcsendesedik a kolostor, kicsomagolhatja a könyvet.