• Paul Nizon
• Kovács Ildikó Eszter

Bőröndtudósítás az ablakból

Bericht aus dem Koffer und durch das Fenster

Nem sokkal újév után érkeztünk a toszkán dombvidéki városkába, ahol a lehető legkedvezőtlenebb, a vidékhez képest szélsőségesen rossz időjárási viszonyok között költöztünk be a nagy házba. Meghúztuk magunkat, egyértelműen arra volt szükségünk, hogy visszahúzódjunk. Lélekben azonban egyáltalán nem voltunk jelen, sem Olaszországban, sem Toszkánában, sem a házban. Olyanok voltunk, mint a kényszer-betelepítettek, tétován kezdtük el mindennapjaink kialakítását.
S ezek a mindennapok a folyamatos tűzrakásról, főzésről, és a hideg elleni küzdelemről szóltak, sok alvással, olvasással, pánikolással, hosszú beszélgetésekkel, olykor veszekedésekkel és kibékülésekkel. Majd azután lassan munkával, és a történtek feldolgozásával. Berendezkedéssel? Azzal is, hiszen mindenekelőtt arról volt szó, hogy magában a házban berendezkedjünk. A házban mindent egybevéve mintegy tíz helyiség volt, de fűteni, a két elektromos kályhától eltekintve, csak kandallótűzzel lehetett. Hónapok óta üresen állt, teljesen nyirkos volt, és eleinte egyszerűen lakhatatlannak tűnt. A két emelet szobáiban és termeiben folytatott különféle kempingezési kísérleteink után, minden józan belátásunk ellenére egy üveges verandaszerűségen kötöttünk ki, bizonyára a fény, a korlátlan kilátás és a panoráma miatt. Ezen az előretolt poszton, a két nagy félköríves ablakával, amelyek az egész dombvidéket befogták, úgy ült és állt az ember, mintha egy repülőgép pilótafülkéjében volna, és itt, a ház bizonyára leghidegebb, napsütésben viszont fényárban úszó, pillanatok alatt felmelegedő, üvegházszerű teraszhelyiségében zajlottak hétköznapjaink, otthoni életünk, az evéssel, alvással és munkával együtt.
Lassacskán beilleszkedtünk, de a száműzöttség érzése megmaradt még azután is, amikor már nemcsak a házban és a városkában, hanem valamelyest az egész környéken kiismertük magunkat. A január harmadikai, éjszakai érkezésünkkel ellentétben - amikor egy bizonyos nekünk ajánlott vidéki vendégfogadó keresésébe fogtunk, mivel a településen nem volt szálláslehetőség – valamint földrajzi képzelőerő híján, a tájról alkotott első, kusza benyomásainkhoz képest, már teljesen kívülről ismertük a környék sajátosságait és a vidék egyéb részeit, útra tapadó autógumiként róttuk az ismerős utcákat, és felismertük a tájékozódási pontként szolgáló kátyúkat, fagytépte mélyedéseket, elmosott utcarészeket, jellegzetes alakú fákat. A kuszaság érzése elmúlt. Ennek ellenére furcsán megfoghatatlan maradt minden. Mintha egy búvárharang alatt éltünk volna, az ablakon belül, a bőröndből.
Egyszóval még sokáig nem voltunk jelen. Nemrég még New Yorkban voltunk, ezen a városon botladoztunk keresztül, mint egy gigantikus, tótágast álló várótermen, és rágördültünk a déli államok felé tartó autópályákra. Mindez még feldolgozatlan maradt, még ránk tapadt, és immunissá tette befogadó készségünket az új dolgokra. Még nem érkeztünk meg oda, ahol voltunk, a hideg kőalapzatú házba, kézenfekvő dolgokkal foglalkoztunk, tűzrakással, főzéssel és olvasással, végezetül a munkával, hiszen az élet nem úgy várt ránk, mint ahogy az ajtó előtt kuporgó kutya arra vár, hogy végre odahívjuk, vagy odaparancsoljuk magunkhoz. Belerázódtunk az itteni életbe, mégsem voltunk jelen, mintha hályog takarta volna a szemünket.
A két félköríves ablakon keresztül éjszakánként szerencsés esetben, messze a láthatár alján ki lehetett venni egy kisváros remegő fényeit. Az éjszakai levegőben távoli szentjánosbogár kolóniaként nyüzsgő parázsló pontok, Cecina vagy Piombo. Tengerpartnak hívjuk őket itt fent, a félköríves ablak mögött, az őrtoronyban. Ebben az őrtoronyban élünk egy dombra épült település városfalának a közepén, mintegy ötszáz méter magasan. Közel negyven kilométernyi dombvidék választ el a tengertől, éjszakánként hidegszürkébe hajló holdbéli vidéknek látszanak a dombok, ehhez jönnek a közelebbről, távolabbról csaholó, vonyító és vinnyogó kutyák, amik félelmet keltő dolgokról képzelegnek.
Napsütéses, tiszta időben látni lehet a tengert a dombok láncolata mögött, és a csillogó vízhorizont csíkjában Elba gyűszűnyi szigetét, ahol a császár maga fogságba vétetett.¹ A dombvidéket mindig bibliai tájnak hívom, valószínűleg azért, mert egykoron, a korai trecentóban és quattrocentóban mintaként szolgált a szentírás jeleneteihez, és ezekre a mintaképekre támaszkodtak mind azok a metszetek, amelyek a képes bibliáinkat díszítették. A dombhátak közül lágydomborulatú keblekkel, néha pedig vaskosan és izmokat sejtetően kibontakozó fennsíkok terméktelenek, a növényzet tekintetében bozóterdővel és füves pusztával. Rekettyéssel. Földet takaró szőrmére emlékeztetnek, néhol csupasz, kopottas foltokkal, majd ismét göndör részekkel. És ciprusfák fekete foltjai. Az Olajfák hegye, mandulafenyő és ciprusfa. Alig akad egy tanya, legfeljebb egy kőkunyhó. Itt-ott egy vadász a táj közepén, piff-paff. Vagy sörétes puskával a hóna alatt, csövét hátracsapva.
Ugyanakkor vulkáni eredetű is ez a táj, amely füstölög és kénszagú, a kéngőz vastag füstcsóvaként tekeredik elő a hasas kéményekből, úgy fest, mintha az egész dombvidék megannyi fazékból gőzölögne. A fehér gőzt alumínium csővezetékeken szállítják a földeken keresztül az erőművekbe, ahol elektromos árammá alakítják, a csillogó csővezetékrendszer ezüsthuzalként terül szét a bokrokon, a földön és a völgyben.
Odaát a távoli tengeren a sziget hallhatatlan foglya, itt fenn a sziklaszirten pedig mi ketten, a száműzöttek. Amikor a nappali fény gyengülni kezdett, az ablak előtti szent dombvidék egésze szürkén odavetetté vált. Még minden ott volt, de már báját vesztetten, idegen hatást keltve. Valójában az üvegtáblák képezték kapszula létünk felhámját, egy üvegszemben laktunk odafönt. Az üvegtábláknál állni és távoli fénypontokról álmodozni.
Napközben más a helyzet, nappal az ablakország kinyújtózik, és kifeszül a ködben az elkékülő földet takaró barnás szőrmével együtt, szőröstül-bőröstül mozog és lélegzik. A szaladgáló fekete tyúkok, a mosást kiteregető, feketébe öltözött asszonyok. Füstfarkincájukat csóváló kémények, szikrázó felhőhegyek, távoli dombhátakon lebegő városkák.
És mi az üvegkapszulában. Ropogó kandalló, szétdurranó tűzifa csattanása, közben egy füstlöket a kandallóból, mindig akkor, amikor a szél a kéménybe fúj. A táskarádió olasz adókkal vagy a France inter vagy a Monte Carlo; sanzonok, dalok, jazz, hírek, pontos idő, komolyzene, szerenád.
Néha órákig ülünk a tűz előtt, őrizzük, megbűvöljük. Sakkjátszma hiányában tűzfogóval a kezünkben piromániásat játszunk. Most én jövök, most te jössz. Utána lesétálunk a mélyben fekvő pincébe tűzifáért. És mindig ugyanaz a kilátás az ablak előtt. Az ébredés utáni első lépés az ablakhoz vezet. A nap köszöntése. Milyen nap van ma. Jó, vagy, mint mindig pocsék időjárás. A táj megszólítása. Beszéd a dombokhoz.
Azt mondják, emberemlékezet óta nem volt ilyen soha véget nem érő telünk.
– Most Toszkánában s egyszersmind pácban vagyunk, éppen a napokban hatalmas viharok söpörnek keresztül a bibliai tájon, és rázzák a falakat meg az ablaküvegeket, széllökésekkel tódulnak a kéményekbe, és a nehézkesen égésben és izzásban tartott tüzet füstkévékben lökik a lábunk elé, így egyfolytában könnyező szemmel sandítunk a nagy félköríves ablakok felé, vajon megrepednek-e, szilánkosra törnek-e, és az egész esővel kevert vihar a szobába tódul; éjjel nappal vég nélkül durrog, süvít, zajong, az idegeinket tépi és lehangolja kedélyünket; így tulajdonképpen mindig szükségintézkedésekkel foglalkozunk, úgy élünk, mintha süllyedő hajón volnánk. Átköhögjük magunkat a napokon…
Ilyen jellegű levélkéket írok a külvilágba, nem igazán célzatos közléskényszerből, hanem inkább a feladó foglalkoztatása végett. De lehet, csak azért írok, hogy feloldjam a tompaságot.
De nem sikerül, és néha a galambok röpte is sötét és baljós – mint Hitchcocknál. Sok a fehér galamb, karcsúbbak és kecsesebbek a kövér városi galamboknál. A magaslatunkról megfigyelünk egy párocskát, soha nem válnak külön. Amikor az egyik madár felemelkedik, a másik azonnal követi, s röviddel azután látható, ahogyan egymás mellett, egyetértésben csipegetnek valahol máshol, turbékolva tipegnek-topognak. A fehér madarak megjelenése a piszkosszürke dombok előtt – lidércnyomás, ellenséges prófécia. A belső eltávolodás vagy egyenesen lelki bénultság – személyes körülményekkel van összefüggésben, annak az embernek személyes zavarodottsága, aki fáradságos módon küzdi fel magát a saját életéhez? Vagy az amerikai út, Amerika is hozzájárult a kapcsolatteremtési nehézségekhez? Mindenesetre már semmi sem olyan fontos, mint egykor, mindez valamiféle tetszőleges tájjá zsugorodott a többi táj között, tájjá egy képeskönyvből, valaminek az illusztrációjává vált, valami kifakulttá, barnás árnyalatúvá, szunnyadóvá, egyre távolabbivá; alig lehet már elérni, csipkerózsikaálmát alussza, nice és idejét múlt, réges-régi világ –
Egyébként főleg idősebb emberek élnek a városkában, emberek, akik túlélték saját magukat, mint azok az öregemberek, akik a három bárt napközben megtöltik. Az asztaloknál egyfolytában öregek ülnek, kizárólag férfiak, akik általában nem fogyasztanak semmit, vagy ha mégis, akkor egy arra járó meghívására fogadnak el egy pohárka italt vagy egy eszpresszót; egyébként csak ücsörögnek ott, a fejükön kalap vagy ellenzős sapka, csontos kezükben bot, várnak, és gesztikulálással, papolással és öregember szaggal töltik meg a sivár termeket. Az öregeknek nincs semmi dolga, nyugdíjasok, a bárban hangulatosabb, mert társaságban lehetnek, nem úgy, mint otthon, s úgy tűnik jogukban áll, hogy ücsörögve töltsék itt a napot, nem érezni a megtűrtséget, inkább az önfejűséget, a vének merevségét, vitát, csökönyösséget, a vendéglátóson nem érezni, hogy leereszkedően vagy idegesen kezelné őket, inkább tisztelettel bánik velük.
Az egyik bárt egy hentes üzemelteti, kiszolgál vállalkozásának mindkét részlegén, csupán egy folyosó választja el egymástól őket, ahol a nyilvános telefon található. Az egyik szárnyban a bár, zsúfolt nappali lokál az itt tanyázó aggastyánparlamentnek; mellette a hentesüzletben, legalábbis estefelé, kizárólag női összejövetel. A hentesüzlet – magas, márványhideg helyiség, kápolna nagyságú, hatalmas, piedesztálra emelt pulttal, amely fölött az üveg mögött található a húsáru – a helyi hölgyemények fóruma. A nők csoportokban álldogálnak, vagy székeken ülnek a falak mentén, ami a színpadán késekkel hadonászó férfi egyébként véresen komoly üzletének női előszoba jelleget kölcsönöz. Női közönség előtt lép fel, pillantása melankolikus. Megadó, bánatos, sóhajtós tekintetet vet kuncsaftjára, miközben üres bal kezének segítségével ünnepélyesen szeleteli a vastag hússzeleteket és túlméretezett húsdarabokat. Mindig szolgálatkész, testvéries, mint egy szerzetes. Egy héten egyszer megy jószágot vágni, utána egy láncos emelőre rögzített ökörtetem lóg a plafonról a helyiség közepén; alatta tócsát képez a finom cseppekben aláhulló vér, körülötte ülnek az asszonyok. Majd átmegy vállalkozásának másik részlegébe, ahol véres kézzel tölti meg a kis csészéket a sziszegő kávégépből. A másik helyi hentes az asszonyokat tüzes tekintettel méregető, fiatal bika.
A külvilággal való kapcsolatunk egy kivétellel nagyon kevés emberre korlátozódik, a hentesre, a szatócsra, a tűzifa árusra: a kivétel Agostina. A házunk kulcsait kezelő gondnoknő, barátainknak, a ház tulajdonosainak bizalmasa. Minden nap benézünk hozzá egy kis csevegésre.
Ajtó és ablak mindig csukva, a mögötte lévő konyha lámpafénybe merül, nappali fénynek nincs itt semmi keresnivalója, odabent – a dupla tűzhellyel a háta mögött, vele szemben pedig a nagy tálalóval, amelyen soha nem használt vázák és ajándéktárgyak láthatóak – Agostina ül szoborszerűen kötött harisnyája fölé hajolva, nemcsak szemével követi a harisnya szapora növekedését, hanem az orrával is, olyan, mintha az orra alól kibuggyanó gyapjúdarabot újra le akarná nyelni. Ráncos, erős orrú arcát kócos férfifrizura keretezi, vastag lencséjű szemüvege bagolyszerűvé teszi vonásait.
A férjét nemrégiben operálni kellett, lágyéksérve volt, sérvműtét, Agostinának nincs rossz előérzete, nem sokkal ezelőtt egy nyolcvanéves férfi sikeresen átvészelt egy ilyen műtétet, ennek ellenére Agostina láthatóan nyugtalan volt. A sikeresen átvészelt műtét után férjéhez költözött a kórházba, hogy a jobb ellátás érdekében segédkezhessen.
Quinto, a férje hetven körüli és csont sovány, azt mondja, ötvennégy kiló, mindig ugyanazt a sokzsebes, dupla hátú vadászzekét viseli, amelybe a leterített madarakat belecsúsztatja, még egy nyúl is elférhet benne, mindig azt állítja, hogy vadászni megy, vagy vadászatról jön, nemrég vaddisznóra, cinghialéra pályázott, most, hogy azt a vadászatot lezárták, énekesmadárra megy. Quinto sovány arcú, hatalmas, elálló fülekkel, evés közben mindig a televízió felé sandít egy csodaváró gyerek arckifejezésével, olyannal, amit a nagyothallók arcán láthatunk, de csak nehéz felfogású, különösen velünk, külföldiekkel szemben. Ha nem vadászik, a bárban van, nem a melankolikus tekintetű hentes testvérnél, hanem egy másikban kártyázik, ő is nyugdíjas; vagy a vadállatokat eteti, azaz a kutyákat, tyúkokat, galambokat, nyulakat, amiket, mint mindenki más, egy fészerben tart, a várostól félórányi járásra. A kutyák láncra verve töltik életük nagy részét, éjjel-nappal hallani, ahogy a sok magára hagyott, unatkozó kutya vonyít, üvölt, ugat, kaffog és panaszkodik.
Agostina naponta kétszer kiadós ételt készít a hozzá képest fiúsnak tűnő vadász férjnek, akin nem látszik meg a bőséges koszt. Kötés közben, amikor a gyapjú fölé kucorodik, kislányos vonás, egyfajta szégyenlősség lopakodik a viselkedésébe. A galambokat – meséli Agostina, aki legszívesebben megható szerelmes filmeket néz – úgy lehet megölni, ha a hüvelykujjunkkal benyomjuk a koponyájukat, a tyúkokat nyakon kell ragadni, és akkorát tekerni rajta, hogy a gerincük elroppanjon, s amíg a nyulaknak husánggal kell betörni a koponyáját, addig a disznók szöget kapnak.
A zömök Agostina és a sovány Quinto az egyetlen közeli ismerőseink a városban. Ha egyszer kimarad a látogatásunk Agostina bosszúsan érdeklődik a távollétünk felől. – Hát akkor jöjjenek át este, hiszen nem zavarnak, jöjjenek csak – jelenti ki. Amikor ott vagyunk, és a kávét vagy a bort kitöltötte, csak rövid mondatokat váltunk, azután annál odaadóbb kötögetésbe fog, van valami megható benne, ahogyan a vendégek jelenlétében a kötőtűkkel bánik, valami szomorú, lehet, hogy a ránk tukmált vendéglátáson kívül valami más is közrejátszik – hiszen ő az, aki az épülettel kapcsolatos gondnoki tennivalókat ellátja, tisztelet? Agostina mosogat és rendet rak, amikor a barátaink a házban laknak.
Időnként hozzánk is benéz, de mindig van rá indoka, általában telefonhívásokról van szó, amelyeket, mivel a házunkban nincs csatlakozás, az ő készülékén fogadunk. Átjön, hogy egy későbbi időpontban magához rendeljen minket, hogy az előre bejelentett külföldi hívást fogadhassuk. – Dio, Dio, Dio – mormolja sóhajtozva, amikor ajtót nyitunk: nehéz meghallani a kopogását a teraszhelyiségünkből, a bejáratnál pedig nincs csengő.
Mivel nem volt óránk, időn kívül éltünk, tulajdonképpen a nap járásához igazodva. Amikor a nap a ház fölött áll, és egyszer csak beragyog hozzánk, dél van. Utána látni lehet, ahogyan nyugat felé vándorol, jól el lehet találni az időt a világító, többnyire azonban sajnos tejszerűen opálos korong mindenkori állásának alapján. Még a legrosszabb, felhőkkel borított, esőtől maszatos napokon is rögtön sikerül megtalálni a fényforrást. Amikor dolgozom, és a munka úgy előrehalad, hogy elfelejtkezem a dombokról, mindig meglepődöm, hogy a napkorongot mélyen a nyugati láthatáron találom, ahol röviden elidőzik, hogy utána ünnepélyesen eltűnjön.
A megbeszélt időpontok betartásához át kellett térnünk a rádió pontos idő jelzésére. Időérzékünk ezen kívül a rendszeresen ismétlődő akusztikus szignálokhoz igazodott. Ilyen támpontot adott a délutáni harangszó, a vecsernyét jelző szánalmas, panaszos harangszó, amely az öt órát jelezte. A pap még fiatal volt, gyakran találkoztunk vele, amikor sportosan, pulóverben és széldzsekiben a németjuhász kutyáját sétáltatta. A kutya vadul tombolt a szűk utcákon, ő volt az egyetlen szabadon engedett, s nagy valószínűséggel az egyetlen boldog, kedvtelésből tartott, helybéli kutya.
Ez a helység, akárcsak a többi környékbeli, egészen városias kialakítású, kívülről úgy fest, mintha a sziklába öntötték volna, belülről hermetikus és labirintusszerű. Ezeken a göröngyös utcácskákon és sikátorokon úgy közlekedik az ember, mintha pallókon lépdelne. Ha kinyújtom a kezem, mindkét oldalon meg tudom érinteni az ajtókat és a falakat. A kapuívek alatt az ember mindig úgy megy át a pallókon és szűk kaptatókon, a barna, lélegző falak között, mintha imbolygó hajókorláton egyensúlyozna, lépcsőkön keresztül, görbeívű híddarabokon, ide-oda vezetnek, soha nem tudni, hol vagyunk, melyik lépcsőzetes lodzsán, akár termeszvárban is lehetnénk. A járda felpúposodott, kész csoda, hogyan tudnak ide behajtani az autók. Az ember léptei sokatmondóan visszhangoznak a figyelő falak között, ezek között a keretek között, olyan az egész, mintha színpadi építmény volna. De ritka, ha egyáltalán úton van valaki, hacsak nem a pap, vagy egy töpörödött anyóka a csomagjával.
Hetente egyszer, szombatonként egy hangosbeszélő robotszerű hangja hallatszik fel az ablakunkhoz, – lavanderia secco, secco, lavanderia, tutto via ­–, recsegi a hang, a hangosbeszélő egy teherautó sofőré, aki egy tisztítószalon megrendeléseit szedi össze, járműve szolgálja ki a közeli tartományok nagy részét. Néhány vásárjáróval együtt ő gondoskodik településünkön a heti szenzációról.
A környező városkákba is elutazunk, bevásárolni megyünk, de alapjában véve azért megyünk, hogy egyáltalán kimozduljunk. Mindig jó érzés keresztülkanyarogni a dombokon, érzem, ahogyan a föld felszínét követve süllyedünk és emelkedünk, érzem a fényt, a ferdén botorkáló ciprusokat, amelyek az út egyik szakaszán egyszer csak kísérőinkké szegődnek, fekete álruhában, majd hátra maradnak, tábla jelzi a magányos fogadót a szántó közepén. Látom az elvadult, bokros átjárókat, és azokat, amelyek kétoldalt a füves pusztákra és a szántóföldekre nyílnak. De többnyire egyszerű felvidéken járunk, hullámos és száraz, nyúlnak és kutyának való. A horizont szép dombtetőin hirtelen felbukkanó, vörösre vakolt, szélesen elterülő vidéki városkák, pirospozsgás falusi lánykák.
Az utazás az érzéket összezavaró, nyakatekert kanyargás, vad illatok beszippantása, azután észrevesszük a városok tömör körvonalait, a körvonalak bájosan eltorzult alakja és izgalmas hangsúlyozása kecses vázlat, mintha Lorrain alkotása volna. Füstös barnának látszanak, kivehetőek és álomszerűen homályosak is egyben, mintha valójában egy besötétült képről integetnének. Hamuszürke, váratlan és távoli, déjà vu; de hol?
Itt mindennel így vagyunk. Furcsán ismerős és homályos, mintha egyszer már átélte volna az ember, ugyanarra döbbenünk rá, pontosan ugyanarra, ugyanazokat a gondolatokat gondoljuk ugyanarról, de hol, mikor is volt ez? Mint amikor egy visszatérő álmot nem tudunk megragadni.
Így vagyunk a gazdasszonnyal a szomszédos településről, annak hívjuk, de valójában vendéglős, mivel a zöldségek és gyümölcsök mellett bort is árul. Mintha minden ismétlődne, és egy megváltoztathatatlan, mindig ugyanolyan koreográfia lépéseivel kelnénk át a különféle dézsákkal, dézsás növényekkel, ládákkal, és máglyarakásokkal szemétszerűen teleszórt udvaron. Még egy páva is van egy madárházban, ezen kívül egy ketrecében sétálgató fürj. A bárba nehéz üvegajtó nyílik, mögötte csomózott gyöngyfüggöny lóg. Utána bejutunk a hosszú sötét bárba, a pult mögött kitömött madarak, baglyok, sólymok és szarkák, gyöngytyúkok, fácánok, fajdkakasok; jól táplált, furfangos papok vonásait idéző hatalmas vaddisznófejek nőnek ki a falból agyaraikat közszemlére téve; a tévékészülék felett róka és borz pózol vicsorogva, és így folytatódik ez tovább minden falon és sarokban, a bár egy porlepte múzeum; és rögtön a bejáratnál nyílik a konyha a hatalmas kandallóval, ekkor a sötétből felbukkan a gazdasszony, hogy a bort kitöltse vagy a gyümölcsöket, hagymát, vagy amire még szükségünk van a szomszédos kocsiszínben lemérje, mind saját termés, ami itt található, befőttek is vannak, gombabefőttek, a befőttes üvegek pedig az egyik hátsó szobában üzemeltetett éttermet díszítik.
A gazdasszony karcsú, fiatalnak látszik, mindig egyedül, sötét színekben, pihés az arca, egy leheletnyi szakállkával, az a fajta belülről fakadó szívmelengető nevetése és kisugárzása van, mintha mindig boldog volna.
Néha nála étkezünk a hátsó szobában, a tészta házi készítésű, nemrégiben új vendégei voltak, amott egy szemüveges fiatalember étkezett egy entellektüel modorában, azután négy férfi csatlakozott az erőműből, a szomszédos asztalhoz ültek munkásruhájukban; a mellettük lévő asztalnál kerek arcú, csillogó szemű, zömök ember ült egyedül, kellemes, telt hangját a fáradt étkezőkhöz intézte. Hirtelen megragadja az egyik széken heverő harmonikát, és játszani kezd, parasztember, vaskos ujjaival, munkásnadrágban, váratlan könnyedséggel játszik, virtuóz és elbűvölő, majd dalra fakad, tubaszerű hangszíne van, s ezzel a fúvós orgánummal énekel, ellenállási dalokat, azután feláll, és könnyed tánclépésekkel birtokba veszi az egész helyiséget, igazi művész. Hirtelen észreveszem az éneklő harmonikás mögött felbukkanó gazdasszonyt, most már tudom, minek köszönhető a belőle sugárzó benső boldogság, ennek a férfinak, a férjének szól. Azután a férfi megszólal, már nincs igazi boldogság, korábban volt csak, ebben a mai világban már nem létezik. S még valamit mondott egy galambról, amíg fiatal korunkban több jut a madárból, addig idős korunkban inkább a nyugalomból; s rájövök, hogy a mostani viselkedése csak visszhangja annak a nyers erőnek, annak az életnek, amit korábban birtokolt, és folyamatosan ez lebeg a gazdasszony szemei előtt, amikor egyedül van és ragyog: ez a kép – az ő titka. Lovat is tartanak, egy hátaslovat. A gazdasszony izzó széndarabokkal teli kosarat rak az asztal alá a lábunkhoz, hogy felmelegedjünk.
Amíg a beszerzőkörút eseménynek számított, addig a főzés időtöltésnek. Csirkehúslevest főztünk sok zöldséggel, hogy azután a sűrű Minestronét leszűrhessük, és birkacombot sütöttünk. A jószágvágás utáni napon máj volt, amit zsályával bőségesen fűszerezve grilleztünk. A tésztához és a makarónihoz szószt főztünk, amit piros szegfűborssal ízesítettünk. Minden hihetetlenül olcsó volt. Sálban és pulóverben főztünk a fagyos nagykonyhában. Utána az ablakos teraszhelyiségbe vittük át a gőzölgő lábosokat, a kandalló közelébe. A táskarádióból szóló zene, a pattogó tűzifa és a csattogó ablakok zörejei mellett ettünk. A teraszhelyiségnek nem volt ajtaja, súlyos függönyt akasztottunk az előcsarnokba nyíló boltív elé. Amikor fújt a szél, a függöny úgy duzzadt fel, mint egy harangszoknya. Szerettem a mosogatást, gondolkozhattam, amíg a meleg víz a kezemet áztatta. Szerettem a készleteket elpakolni és rendezgetni, és tűzifát aprítani a pincében.
Néha elutaztunk egy szomszédos városkába, hogy Orlandót meglátogassuk. Vendéglőjében a terasz teteje szőlővel van befuttatva, amelynek levelei nyáron bizonyára leárnyékolják a fehérre meszelt bárhelyiségre vetülő fényt. A bárhelyiséget tégla boltív választja el a hátsó helyiségtől, elől a pult mellett telefonfülke áll, Posto pubblico, a hátsó helyiségben néhány egyszerű asztal, a falak csupaszok két kis medál kivételével, amelyek elveszettnek tűnnek egymástól távol, magasan fönt, Pierrot-t és Colombinát ábrázolják.
Még egy díszterem is van a melléképületben, de olyan barátságtalanul fest, mint egy sekrestye, állítólag nyolcvanöt ember is elfért benne az egyik vadászvacsorán. Orlando büszke erre a csodás teremre, saját kezűleg építette, tavasszal megint felkapott lesz az esküvői fogadások miatt, de ilyenkor télen nem használják. A konyha közelében ülünk, többnyire a családdal együtt, Orlandóval, a feleségével és két fiával.
A felesége Cecinába valósi, jövevény, azaz városi, jóval fiatalabb a férjénél, törékeny madárszerű teremtés, felül eggyel több foga van, amely nevetés közben kivillan. Orlando kerekded alkatú, körteformájú fejjel, s az ember valahogy mindig úgy gondol rájuk, az asszony, a fiai – és Orlando. Talán azért, mert Orlando nagyothall, ami kerekdedségével együtt valahogy zárkózottnak mutatja, elzárkózónak. Vagy kívülállónak? Orlandó nemcsak látszatra kerekded, hanem bensőleg is, igazi egyéniség. Két fia, akárcsak az emberek többsége itt a környéken, az erőműben dolgozik valamit, a kénerőműben, de munka után segítenek a tálalásban és a bárban is.
Orlando huncut arckifejezéssel telepszik oda hozzánk, mikor meglátogatjuk. Egyszavas kérdéseket és megjegyzéseket vet oda nekünk, evésre invitál, és kitölti az innivalót. Mindig ezek a nagylelkűséggel kombinált felszólítások, olyan, mintha cinkostársak volnánk.
A borhoz kérés nélkül kínálja az ízletes nyers sonkát, saját készítésűt, utána, mikor a felesége és a fiai már elmentek, a kezembe nyom még egy csomagot, sonkát vagy sajtot, olyan mintha palackposta lenne. Orlando megkülönböztetett figyelmet fordít ránk, barátok vagyunk. Nemrégiben gyengéden gereblyézte a földet, hogy fellazítsa a téli talajt a facsemetéknek. Feje Cézáréra hasonlít vagy egy parancsnokéra. Kerek pocakos alakja ráillene egy reneszánsz korabeli csataló hátára is, mindenestre láttam ilyen képeket abból az időből.
Minden olyan távolinak tűnt a világnak ezen a padlásán, ahol három hónapot töltöttünk, eltávolodva, és: mintha már megtörtént volna, déjà vu.
A nap éppen aranyba borítja a horizontot, hátulról ragyogja be az alaktalannak látszó messzi kék dombhátakat, és lángolva veszi körbe a bizarr formájú felhőket és felhőcskéket, ezeket a légi szigetcsoportokat. Az előbb még körbenyaldosta őket a nap tüze, most kifakultak, s újabb felhőfüggönyök tárultak szét felettük, az egyik függöny kihasadt, s a nap szeme még egyszer átsüt ezen a résen, mindent beragyog a kinyilatkoztatás fényével, fénykoszorú, amit mindig vallásos dolgokkal kapcsolunk össze. Az üvegszószékünkről szemlélem az ünnepélyes eseményt, nemsokára látni lehet majd a félholdat, s akkor olyanná válik itt bent minden, mintha a világűrben volnánk. Nem is tudom, miért írom le mindezt, más dolgom lett volna, talán azért teszem, mert attól félek, hogy valójában meg sem történt.

[1] Heinrich Heine: Die Grenadiere - Két gránátos. Szalki Bernáth Attila fordítása

Fordította: Kovács Ildikó Eszter