• Gyöngyösi Lilla
• Parti Nagy Lajos

 

A romlás művirágai

 

(Parti Nagy Lajos: Létbüfé. Magvető Kiadó, Budapest, 2017)

 

 

Parti Nagy Lajos tizennégy évvel utolsó verseskötete, a Grafitnesz után ott folytatta költészetét, ahol félbehagyta: a Grafitnesz utolsó ciklusa ugyanis a Dumpf Endre alteregó által írt Őszológiai gyakorlatok volt, a Létbüfével pedig már egy egész kötetet szentel a feladattal birkózó, közlésvágytól hajtott, de menthetetlenül dilettáns kisember verseinek. Miközben Parti Nagy az elmúlt másfél évtizedben számos műfajban alkotott, a Létbüfé formájában, eszközeiben, motívumkincsében, hangnemében is az említett ciklus folytatása, kissé felfrissített változatban ismétlődő verseket is találni az új kötetben.

Dumpf Endre költészetének számos különleges, megkapó vonása van, amelyek immár teljes pompájukban bontakozhatnak ki önálló kötetében. A Létbüfé legfőbb meghatározottsága ezúttal is a kerethelyzete: a versek egy kórházban, a soha véget nem érő kórházi kezelés alatt születnek. A kórház időtlenségbe és otthontalanságba veti bele fűzfapoéta hősét, aki apró verseiben a végtelen tespedésének egy tragikomikus szeletét nyújtja – a Létbüfé így kezdet és vég nélküli kötet, később is szabadon folytatható, de akár mostani formájában is örökre felfüggeszthető.

A Létbüfé verseinek különös titka, hogy ezt az időtlenséget és otthontalanságot lassan tartalommal töltik meg: kellemes ismerősséggel térnek vissza a kórházi élet állandó szereplői, eseményei, helyszínei. Hold Ödönné, Hidegh doktor, a nővérkék, betegtársak és ami a legfontosabb, a büfésnéni rendszert visznek a téblábolásba, élettel telítik a rutint. A röntgen, a kórházkert, a kórterem és a büfé olyan sarokpontok lesznek, amelyek rapszodikus váltakozásukkal hűen modellezik az élet általános körforgását az elzártság ellenére is. „átüt a holdvilág / ágyam lajtorjáján / ingok a magasban / sötét csokibanán / über allein gipfeln / ülök mint egy túzok / nincs zaj kinn s benn / hallgat a bőrkemadárka / ruhástul auch”. (134.)

A Létbüfében a kórház az egészséges élet és a halál közti határhelyzet megtestesítője: egyfajta purgatórium, amely örök várakozásra kárhoztatja az itt ragadtakat. Ez a csekélyebb értékű élet különös fénytörésbe vonja a mindennapokat, itt a büfé, benne a párducmintás nadrágú büfésnéni és a kóla kínálja a legnagyobb megnyugvást, az ismétlődő röntgenfelvételek során pedig nagyjátékfilm készül a testről. A mesterséges helyszín különös laboratóriumként nagyítja fel az eseményeket: a rutinszerű semmi közepette a legapróbb változás, újdonság is megverselésre méltó fordulatként jelenik meg. Itt kap jelentőséget Dumpf Endre deklarált célja: a kötetnek ugyanis a Grafitnesz ciklusához hasonlóan Őszológiai gyakorlatok az alcíme, a versek pedig az elégia formai és az ősz tematikai hagyományait igyekeznek továbbvinni a lírában. A versek változatos irányokból közelítenek az agyonírt, mégis kimeríthetetlennek tűnő műfajhoz és témához, soha nem adva fel a reményt, hogy egyszer sikerül tényleg megragadni az ősz lényegét. „egy őszi verset / vajh mi hív elő? / egy tarka erdő vagy egy névelő / a veckelődő madárhadsereg / egy léha nyelvi töltelék? / vajhban a kés? / egy egész dallarmé? / úgy értve költészetileg”. (86.)

Eközben Dumpf igazi íráskényszeres költő, aki az írást kötelező feladatként fogja fel, kis verseivel pedig füzetek sokaságát tölti meg. „vajh mondandóm / talán más / mint mit a rím alám ás? / vagy épp ez az / alámástom / a mondásom?” (189.) Mindent leír, ami eszébe jut, ám mivel tájékozott valakiről van szó, a legfőbb kihívást számára az jelenti, hogy költészetileg méltó köntösbe burkolja a jelentéktelensége elvitathatatlan bizonyítékait. Verstani szempontból tehát a Létbüfé legérdekesebb vonása Dumpf Endre dilettantizmusából fakad, hiszen ő – mint Parti Nagy Lajos többször nyilatkozta – sok mindent tud, csak rosszul. Dumpf számára a versírás folyamatos birkózás és kemény munka: vágya, hogy sikerüljön szépen kifejeznie magát, ezért szüntelenül klasszikusokhoz nyúl, őket megidézve, az ő hagyományukra rákapcsolódva, ezt kizsákmányolva próbál jelentőset alkotni. Dumpf újra és újra nekiugrik, igyekezete pedig abszurdabbnál abszurdabb megoldásokat szül, ugyanakkor hatalmas távlatokat felölelő, izgalmas hálózatokat hoz létre a magyar (sőt, a világ-) irodalmon keresztül.

A Létbüfé a legnagyobb klasszikusokat alacsonyítja le azáltal, hogy kisszerű, félresikerült versekbe építi bele őket, és fordítva: a legegyszerűbb, mindennapos helyzeteket emeli meg azáltal, hogy örökérvényű, elismert idézetekkel fonja egybe őket. „minden egyes méhecske / egy fecskendő a teste / nyűtt vonóm a méhkasa / bárki huzigálhasa / ha eljön az este / vénám cigány”. (46.) Ez a kettősség tulajdonképpen a posztmodern esszenciáját jeleníti meg: Parti Nagy ebben a kötetben azt az állítólag már meghaladott (hiszen a posztmodernnek is vége?) gyötrelmet mutatja fel, amely az elődök örökségéből fakad. Dumpf Endre kezét a létező sablonok, remekművek kötik meg, a Létbüfé versei ezt a terhet cipelik a hátukon. Dumpf úgy érzi, csak ezekhez képest lehet valamit alkotni – igyekszik úgy írni, ahogyan azt a nagyoktól látta, az eredmény pedig szükségszerűen másodlagos érvényű, töredékes lesz.

Ez azonban több okból sem jelenti azt, hogy a Létbüfé lemondó, pesszimista kötet volna. Parti Nagy egyfelől bizonyítja a klasszikusok relevanciáját: az idézetek nem parodisztikusak, inkább azt mutatják be, hogy milyen könnyen játékba hozhatók, a mára is vonatkoztathatók ezek a közös értékek, azaz végeredményben csak még egyszer aláhúzzák a jelentőségüket. Néha csak egy-egy szó, szókapcsolat, rím tűnik ismerősnek, a merítés pedig a Bibliától („lengő tekel” [12.]) Goethén, Vörösmartyn és Adyn („szem rokona / szem boldog ősze / nem vagyok szent kinek / nem vagyok szent kinek / mondta a pősze” [119.], „egymás kólába belehúzunk / s le-fel büfénk az őszi avaron” [125.]) át a népdalokig („csörög-morog” [75.]) terjed.

Másfelől a Létbüfé versei a játékosságon túl igenis hordoznak szépséget, hiszen olyan igazságokat, egyedi megfigyeléseket mutatnak fel, amelyekből egy sajátos esztétikai minőség rajzolódik ki a kötet folyamán. „egy barna bőrönd / meglazult szórend / törpe ábránd” (185). A csillapíthatatlan közlésvágy, a tapasztalat örökös, türelmetlen művészetté formálása töredékességében is lebilincselő. A neologizmusok, szójátékok a megmosolyogtatáson túl fájdalmas mélységeket, hatalmas távlatokat sűrítenek magukba – például darázsparádé (12.), november szabású majmok (97.), kórismelány (102.), észak-fok titok- s térdzoknikat (206.). Ezért tekinthető Dumpf Endre inkább a valóság szűrőjének, mintsem alteregónak, hiszen különös látásmódja, valóság- és művészetértelmezése tanulságos lenyomatát adja egy lehetséges valóságnak, ami úgy vesz körül minket, hogy egy Dumpf Endréhez hasonló látószög nélkül könnyen észrevétlen marad.

A mulandóság tragikus groteszkje, a semmi megszépítésének igénye, a lehajolás a kicsinységekért olyan értéknek bizonyulnak, amik átragyognak a sutaságokon is. A profánnal, a rontott nyelvvel, félbehagyott mondatokkal (sőt, szavakkal) szemben ott az a sok gyönyörű megoldás, amelyre mintegy véletlenül talál rá a költő a sok próbálkozás során. „mint fordított fakír / szépen befekszem / a rozsdás tűrosta alá mi / a felettemi csillagos ég / kezemben akciós / túristaszalámi / igaz csak a vég”. (32.) Vagy: „lelked én lelkemhez / bőrén kicsapódik / öleltünkben a só / szúrós semmi a test / ó mozgó lepárló”. (161.) Ez a kettősség, a kisszerűség és a szebbre törekvés ellentéte teszi végig izgalmassá a kötetet, amely egyébként enigmatikussága és terjedelme okán nem könnyű olvasmány. A Létbüfében aprócska, cím nélküli, csupa kisbetűvel írt, kifejezetten sűrű versek találhatóak, mégpedig rengeteg – bár a kötet közepes vastagságú, az oldalankénti 2-3 vers igényli az elidőzést, átgondolást, többszöri olvasást. Másfelől ezek a formai tulajdonságok kifejezetten csábítanak az újraolvasásra: tetszőleges helyen felcsapva a kötetet könnyedén megmártózhatunk Dumpf Endre és Parti Nagy Lajos lírájában, néhány vers átfutása ugyanúgy teljes értékű tapasztalattal gazdagít, mint a Létbüfé egész kínálatának végigeszegetése.

• Nagy-Horváth Bernadett
• Szijj Ferenc

 

A fejünkre eső csontváz

 

(Szijj Ferenc: Növényolimpia. Magvető Kiadó, Budapest, 2017)

 

 

Megboldogult ifjúkorom néhány évét egy vidéki kocsma, amolyan hétköznapi értelemben vett falusi étterem pultosaként töltöttem. Megismertem a környék összes csodabogarát, festőt, hazárdőrt, hentest, amerikást, de mindegyik közül talán a nyugalmazott kohó- és vegyészmérnök volt a legfurcsább szerzet. M. minden nap 10 óra körül tűnt fel a söntésben, a pulttal szembeni asztalnál megtöltötte cigarettáját, rendelt egy Borsodit és várta a társaságot; a betévedő idegeneket, éhes osztrák vagy német bicikliseket, gyereküket fagyiztató anyukákat vagy a természeti katasztrófákat. Ő volt az RTL helyi idegenvezetője, amikor egy villámkárról számolt be, de igazán elemében volt az árvízi készültség idején is. Amikor nem volt sztori, akkor kreált. Nagy barna szemei könnybe lábadtak a meghatottságtól és elkezdett mesélni a szigetközi kobráról, nagyapámról, a pártkönyvről vagy Zalka Mátéról. Egyetemi jegyzeteit előtúrva részletes beszámolót tartott az atomreaktorról és elmesélte, hogyan gyógyította ki magát a rákból. Ezek az egész napot betöltő előadások mély nyomot hagytak bennem így nem csoda, hogy Szijj Ferenc 2017-ben megjelent Növényolimpia című regénye ismerősként hatott.

 

A szerző korábbi, 2014-ben megjelent Agyag és kátrány című verseskötetből a világvégi hangulat, A futás napja című elbeszéléskötetéből pedig az elbeszélő hangja köszön vissza ebben a 2017-es regényben. A névtelen főszereplő paranoid, skizoid gondolatoktól vezérelten kezdi meg kalandjait Aranka, a kényszeres gyűjtögető özvegy lakásától a növényolimpia helyszínéig. Hősünk a pénzszerzés érdekében küldetésekre vállalkozik: Aranka férjének újratemetéséről gondoskodik, megtalálja a Drametár örökösöket vagy kitűnő turisztikai ötletekkel száll be a budapesti ingatlanfejlesztési piacba. Az akciók azonban kudarcra vannak ítélve, hiszen hiányzik az „álomszerű tisztánlátás”, mint ahogy azt az első fejezetben olvashatjuk. A helyzetet tovább súlyosbítja a rezignált énelbeszélői hang, mely nemcsak a főszereplő dialógusait, gondolatait, hanem a többi szereplő mondandóját is egy véget nem érő monológgá fűzi össze.

 

Ebből is látszik, hogy én milyen aljas vagyok, taszít mellen a Tünde szinte ugyanazzal a mozdulattal, amivel a combjaim közé nyúlt volna az imént, mert az ő terhességét csak hagyjam ki a játékból, ami igenis egy igazi terhesség volt, hiába hánytorgattam fel állandóan az ő anyagi érzékenysége ellenére, hogy álterhesség meg felfúvódás, pszichés alapon. (223.)

 

Ez a vontatott, töredezett gondolatfolyam nem húzza be az olvasót, vissza-vissza kell térnünk a bekezdés elejére, egyébként elvesznénk a cikázó gondolatok között. A regény olvasása teljes koncentrációt igényel, nem tudunk belefeledkezni a könyvbe, nem jön a katarzis. Az elbeszélői szólam aprólékosan felépített, jól kidolgozott, nem is ez a fő probléma, hanem az, hogy nincs, ami feloldja a monoton kántálást. Sokszor még a komikus helyzetek sem érvényesülnek, a humorbombák nem robbannak, pedig van belőlük bőven. Bizonyára mindannyiunknak van olyan ismerőse, aki megszakítás nélkül képes több órát beszélni, és mondandója végeztével boldogan nyugtázza, hogy ez egy remek beszélgetés volt. Ilyen ez a regény is.

Nehézséget jelent az időbeli orientáció, a rendszerváltás után járunk, de a köznyelvből még nem koptak ki a tanácsi lakás vagy a közveszélyes munkakerülő szavak, viszont mindenkinek van már telefonja. Nem tudjuk behatárolni a regény idejét sem, összefolynak a napszakok, napok.

Tisztánlátásunkat tovább nehezíti, hogy szinte minden helyszínen előkerül az alkohol, a korboncnok szobájától kezdve a temetőig, így a főhős bódult állapotban kóborol, vagy rohan, mi pedig iszkolunk utána. Emberünket mindenhol félreért, elront valamit, nem talál oda a címre, rossz ajtón kopogtat és ezért néha sietve távoznia kell. Hasonszőrű ismerősei körében azonban otthonosan érzi magát. Jókat sörözik Tündével, aki folyamatosan a lepattanó alkoholra és cigire játszik, és pénzt akar kicsikarni az állítólagos gyerektartásra, vagy Technokol Karcsival, aki mindenre rávehető egy kis juss reményében. Az összejöveteleket Aranka és egyéb ismerősök kölcsönéből vagy Losonczi céges okmányainak aláírásából finanszírozzák. Sok szereplő, köztük a főhős motivációja is kimerül az alapvető szükségletek kielégítésében, mint az ivás és ürítés, azzal a kiegészítéssel, hogy a szomjúságot fröccsel, sörrel és egyéb alkoholtartalmú nedűvel oltják. Az ösztönök, a növényi lét szintjén vagyunk, fel sem merülhet más szükséglet, mint az életben maradás.

 

[É]n egy növény vagyok, én a halálról egyelőre nem gondolok semmit, én csak úgy elvagyok, amíg lehet vegetálok, nézelődöm közömbösen, elnézem ezt az állati nyüzsgést, a szüntelen szerzésnek, gyűjtögetésnek, vadászásnak, rablásnak, harapásnak, rágásnak, evésnek, emésztésnek és ürítésnek ezt a kavalkádját, a földi javaknak a hajhászását és ezzel egyidejűleg az úgynevezett erényeknek a dicsfénybe állítását, a kereskedést és az attól elválaszthatatlan üzleti háborúskodást.” (208.)

 

Ebben a kiábrándító abszurd világban mindenhol sivárságot találunk, tehetetlen vergődőket, az anyát, akitől a gyermekvédelmisek, vagy az önkormányzat elvette a gyerekét, vagy az ellopott biciklije miatt zsörtölődő férfit. A korrupció és a kisember semmibevétele természetes.

 

[M]ert minden királynak, sahnak, sejknek és puccsal hatalomra került katonatisztnek, vagy olyan is volt már, hogy őrmesternek, az az első dolga, hogy titkos bankszámlát nyit Svájcban, ahová a fizetését, az olajból származó jövedelmeket, a szabadalmi pénzt és az egész ország után felszámított év végi prémiumot, […] utalja” (12.)

 

Ezt a hangulatot színezi néhány groteszk momentum, hiszen főhősünk feltett szándéka, hogy kormányfőtanácsos ismeretségét felhasználva jut pénzhez, azáltal hogy korszakalkotó tanácsokkal támogatja Budapest szépülését. Olyan frappáns tervekkel áll elő a szereplő, hogy csak reménykedni tudunk benne, hogy semmilyen, a magyarság eredével foglalkozó intézet nem kap kedvet a terv megvalósításához.

 

Ezennel megállapodásunk szerint leírom, vázolom az általam kitalált ötletemet az óriás látványosságról, kerti törpéről [...] Vagy hét törpe, de az egy kicsit drágább, vagy hét vezér, természetesen lóháton, de a ló sokba került, és el kell kerülni, hogy az egyik konkrétan a hátsó végén kijárat vagy bejárat legyen, tehát maradjunk a törpénél, de más is szóba jöhet. (252.)

 

Természetesen a sor folytatódik a híres magyarokkal, de nemcsak ezek a groteszk képek, hanem az elbeszélő apatikus hangja is mosolyra adhat okot.

Néhány pénzköteget megrágcsált, de mit számít az? Nem vagyok én állatvédő aktivista, hogy még arra is gondoljak jó előre, hogy egy nyúlnak állandóan rágnia kell. (206.)

 

Sokszor halljuk, hogy főhősünk tanult ember, főiskolára járt, ennek a műveltségnek a nyomatit fedezhetjük fel az idegen szavak használatában.

 

[É]s én ott találtam magam a vakító neonfényben a koitusz interruptusz kellős közepén.” (220.)

 

A címben szereplő növényolimpiáról azonban nem tudunk meg sokkal többet, mint amit a fülszövegben olvashatunk. A szervezés hamisítatlan közép-kelet európai minták alapján működik:

 

Még hogy olimpia, meg virágok […] ilyesmivel hülyítik a népet, amikor mi magyarok, mit tudnánk mi megrendezni, még egy lepényevést se, vagy, hogy a ruhapénzt kifizessék. (109.)

 

A növényolimpiáról csak a regény utolsó fejezeteiben esik szó, így számomra valószínűbbnek tűnik, hogy ezt a fröccstől fröccsig tartó létformát is jelöli. Nem heroikus, de fájdalmas küzdelem ez, a kisember, a célt vesztett, világból kiábrándult, társadalom perifériáján lévő ember küzdelme az emberségért és életben maradásért.

Nehéz olvasmány, nem adja könnyen magát. A mondatokat alaposan meg kell rágni, emészteni, sokkal több van ebben a szövegben, mint amit az elsőre gondolnánk. Nem esti mese, lefekvés előtti „olvasok még néhány oldalt típusú” könyv. Nem is az író legjobbja. De ezek az abszurd alakok, helyzetek, a fejünkre eső csontváz mind-mind eszünkbe juttatja létünk egyik alapvető kérdését. Miért szállunk be minden nap a mókuskerékbe? Azért, hogy évente egyszer-kétszer nyaraljunk egy jót, kedvünkre együnk, igyunk, vagy esetleg jobb autónk, szebb lakásunk legyen? Ez még mindig csak a Maslow-piramis alja, bármennyire is szeretnénk, motivációnkban nem különbözünk ezektől a sokszor aluljárókban, padokon fetrengő figuráktól. Ennél több kell. Valami magasztosabb, amit magasabb célnak rendelünk alá. M. a kerékpárút mellé gerillában fákat ültetett, hogy az arra tekerők felfrissüljenek az árnyékában. És mi vajon mit teszünk a másikért? Elmegyünk mellette, elfordítjuk a fejünket, vagy meghallgatjuk, hátha segítünk neki.

• Kemény István
• Nagy Mari Anna

 

Egy kortárs költő belső arányai

 

(Kemény István: Lúdbőr. Magvető Kiadó, Budapest, 2018)

 

 

Kemény István jelen kötetében egy alapvetően arisztokratikus és elég konzervatív műfajt képvisel, a középosztály illúzióját a valóságról, intellektuális cinkosságot a hasonszőrűekkel. Esszéíróként maradéktalanul kortárs szerző, mégsem illeszkedik túlságosan saját korához, mert ha így lenne, nem látná a kort, amelyben él: a távolságtartás ezért szükségszerű. Simon de Beauvoir francia filozófus-író fiatal korában úgy érezte, egyedül benne rendeződik példás módon a lét, és valami hasonlót érez Kemény István is. Rendezett gondolatokkal akar bekapcsolódni egy narratívába, hogy világossá tegye hozzáállását a világ legérdekesebb vagy legunalmasabb dolgaihoz. Kontextusba helyezi azokat a polémiákat, amelyek őt éppen akkor és ott a legjobban érdeklik. Régimódian felvállalja, hogy tudás és vélemény között különbség van. A mindenkori esszéíró meglep, felháborít, egyetértésre késztet, és néha untat. Az esszé műfajban az egyéni és a társadalmi tapasztalat összekeveredik, a személyes kikerül az absztrakt ideák szintjére, de az olvasónak azért rá kell ismernie saját valóságára is, különben nem ér semmit az egész. Az esszéíró saját múltját és jelenét ideológiai nyersanyaggá gyúrja, szélesre tárja a sajátos csillagközi tért, amit ő valóságnak hív. Esszét olvasni bizalmi viszony, az olvasónak folyamatosan egy megértést kell megértenie, mert a gyanakvó olvasót érdekli, Kemény mit gondol a hajléktalanságról, mikor és hol szívott hasist, és ez mennyiben változtat azon a tépelődésén, hogy Rejtő Jenő első vagy másodvonalbeli író-e. Az esszéíró Kemény István azért érdekes, mert valamilyen módon előzőleg már megszerezte a bizalmat, mondjuk elolvasták egy-két könyvét, a szerepelt itt vagy ott, és az a kényszerképzet támad az olvasóban, hogy ismeri. Ha Kemény István munkásságát eddig nem ismertük árnyaltan, Sophie Hard nevű lánygyermeke és egy narcisztikus és artisztikus könyvborító a szerzői aurát olyan szélesre tágította, hogy minimum idegborzolóan érdekes lett a személye. Meg az ember kicsit mindig jobban bízik abban, aki lépcsőn ülve úgy néz a semmibe, hogy megjelenését közben a fekete-fehér drámai ellentétére építi.

Gondolkodásunkat, írásunkat és a beszédünket mindig befolyásolják olyan politikai, történeti és etikai kérdések, amelyeket nem ismerünk fel, vagy nem ismerünk el. Kemény kötete ezen a kijelölt terepen mozog, 2003 és 2017 közötti témákból válogat, melyek nagy része az Élet és Irodalom című folyóiratban jelentek meg. Kemény István pozíciója kényelmes, olvasóját azonban interaktív helyzetbe hozza, vitára készteti, ugyanakkor ez a diskurzus sosem alakul dialógussá, legfeljebb az olvasó írhat egy másik esszét. Egyenlőtlen küzdelem ez.

A kötet elején megismert rácpusztai kisiskolás félelmein át jutunk el a fiatal-középkorú, konzervatív patrióta értelmiségi félelmeihez, akiben az eredeti félelem ugyanúgy munkál, csak a történelmi kor lett közben egészen más. Generációjának alkalmas tagjai ma már mértékadó értelmiségiek, és valóban, Kemény minden esszéjéből érződik a felelősség, amit rendre saját vállára helyez, sokszor indokolatlanul. Kemény István nem próteuszi alkat, aki a szubjektum szétszórtságával és kaotikusságával reagál, hanem önreflexív és identitáskereső irodalmár, aki sajnálja, hogy Ady Minden Egésze eltörött. Referenciái szerencsés kulturális szocializációból származnak, a józan és megbízhatónak hitt középosztályból, de gondjainak egy része is ebből következik. Az értelmiség átláthatósági együtthatója néha nem elég, túl szűk a perspektíva, nem látszik minden árnyalat a valóságból, és az olvasót berzenkedésre készteti, pedig a szerző panoptikuma szélesre tárt; legyen irodalom, politika, közélet, vagy újra gondolásra megérett hősfogalom, vagy az, amit ő iróniának hív. Három nagy „humánum tartomány” körvonalazódik markánsan, az írott költészet múltja, jelene és jövője, benne saját költői munkássága, a mindig változó múlt fiktív hadszíntere, és a régimódi katarzisok világa. A kötet legjobb részei a költészetről mondanak valami fontosat és őszintét. Aki írt verset, vagy meg akart érteni egyet úgy igazából, az saját sznob gondolataira ismer, mert ilyenkor a szerzői hang egész közel engedi magához az olvasót. „De mi is az a modern költészet? Az ősi, elpusztíthatatlanul egészséges válasz, hogy az, ami érthetetlen” (192.) Egy másik szöveghelyen: „Nekem egy olyan modern költőre volt szükségem, aki nem azért érthetetlen, mert harcol egy rend ellen, hanem azért érthetetlen, mert igazából érthető, csak bonyolult.” (193.) Van abban valami megnyugtató, hogy egy kortárs költő sem érti teljesen T. S. Eliotot. Mivel az esszé műfaja vitára késztet, lehet az Ady-kultuszban osztozni, vagy nem, és lehet egyetérteni azzal, hogy „Vannak halhatatlan költők és van köztük egy halandó. Ez József Attila.” (196.) A kötetnek vannak vitatható tartalmai, egészalakos kijelentései, és van bajos irónia is. Ahogyan a politikai korrektségről beszél az teljes félreértése a jelenségnek. Az Áramvonal című szövegben Földényi F. László kultúrafelfogását felemlegetve és idézve, Kemény is azt hiszi, a PC megszólalás a művészi önkifejezés és szabadság korlátozása, valamiféle cenzúra törekvés, holott ez jóval inkább a közbeszédnormára vonatkozó eszköz annak reményében, hogy a nyelvhasználat megváltozása visszahat a gondolkodásra és a privilegizáltakban (hatalommal rendelkező fehér férfiak) felébred a tudatosság saját privilégiumaikkal kapcsolatban, és a kirekesztetteket, akik nem rendelkeznek egyenlő platformmal a véleménynyilvánításhoz, nem engedi traumatizálni. A privilégiumok nem tudása ugyanis minden diskurzust szabotál. Így idézi Földényit, aki a politikailag korrekt beszédmódnak egyenesen tabuizálást tud be. „Végeredményben Földényi F. László az Európát, sőt a tágabb Nyugatot fenyegető sterilitás ellen emeli fel a hangját. […] A nemcsak politikai, hanem egzisztenciális szabadság egyik feltétele éppen az, hogy e tabukból kibontsuk a vitathatatlanul bennük lappangó jót, s azt nem engedjük át a rossznak, hogy elfogadjuk: a gyökér nem csak a gonoszt tudja táplálni”.(103.) A Maga a béke című írásban azon tűnődik Wirginia Woolf kapcsán, vajon a nők által vezetett világ jobb lenne-e, hiszen a nőkben „enyhébbek az agresszív ösztönök”. Kemény István nem ismeri, vagy nem ért egyet a feminista elmélet biológiai esszencializmust kritizáló vonalával és felhatalmazott hangulatban saját fehér középosztálybeli férfi privilégiumának lencséjén keresztül azt hiszi, tud kívülállóként tekinteni a férfi-nő viszonyra. Aktuálpolitikai reflexiója félrecsúszott irónia ,: „A baloldalnak igaza van, hogy szemben áll ezzel a jobboldallal. Hiszen egyébként is szinte mindig igaza van a baloldalnak. Mert a baloldal már csak ilyen. Úgy lett kitalálva, hogy mindig igaza legyen.” (77.) Pozitív és reális jövőképet hiányol a baloldaltól 2014-ben, de így nem lehet, ezeknek a mondatoknak a retorikai értéke kétes. A jobboldal és az önkritikus baloldal állandósult, már-már Munch-szerű félsikolya lett a nincs jövőkép közhelye. Ez a kissé Ady-szerű rémálom ugyan a mára van hangszerelve, de nem biztos, hogy igaz. Egy költő-irodalmártól szubtilisebb igazságok jöjjenek, mert a költő olyan, aki minden tud, és mindent jobban tud. A nagy gyilkosság című írásban például olyasmiről beszél, hogy az európai írónak akkor is a Biblia a témája, ha a pingvinekről ír, és a modern művészet, a vallást kulturalizáló gyakorlata során sokszor kap divatos Jézus-gyalázó formát. Más erre azt mondaná, ha Jézusról írnak is, valójában inkább egy permanens humanista forradalom nevében beszélnek, hiszen az európai kultúrának az is tapasztalata, hogy a szeretet egy dekával nem lett több, és nem is a legfontosabb érték.

Az öt egységre tagolt esszékötet utolsó része kifejezetten izgalmas parafrázis, ahol teljes pompájában jelenik meg a modern maszkulin szubjektum, amely polemikus és kulturális önreflexivitással a személyes identitásrekonstrukción fáradozik magyar és világirodalmi alkotások segítségével. Kemény István olvasóművész epikus játékkal saját kánonvilágába vezet, ötven művet vesz elő, köztük egy képzőművészeti alkotást is, és kifejezetten sikerül a szövegek átszellemítése. Ég és föld között egy pillantás a hídról, hogy átérezzük azt a reflektált empátiát, amit éppen ezek az alkotások ébresztettek a szerzőben. Mintha azt mondaná, azokat az alkotásokat zsűriztem, kedves olvasó, amelyek a leginkább adják meg a választ saját kérdéseimre, és amelyek biztosan nem esnek egybe a világzsűri ítéletével, de talán a tiéddel igen. Egy másik nézőpontból tekintve ötven öntudatlanul is androcentrikus kisesszé a maszkulin kultúrából, és a feminista kekeckedés azt is észreveszi, hogy az ötven pillér egyike nyugszik csak női alkotón. Emily Bronte törte át egyedül az üvegplafont az Üvöltő szelekkel, de erről legkevésbé Kemény István tehet. Egyébként a kötet 220 oldalán hétszer kerül szóba nő, és ebben már a szerző családtagjai is benne vannak.

Kemény írásait olvasva világossá válik, ebben a poszt posztmodern korban is vannak szelíd értelmiségiek, akikre figyelni érdemes, akik nem nyitnak új piacot az áldozatiságnak, nem csúsznak az ellenségképzés banalitásába, viszont vannak határaik. Olyan szerzőnek tűnik, aki megtalálta a rend és a szabadság helyes arányát, és őt olvasva hajlamos vagyok azt gondolni, sebezhetőnek lenni inkább jó, és ki kell bírni, hogy szorongunk. Joe Zawinul világhírű jazzmuzsikustól pályája végén megkérdezték, végül is szerinte mi a jazz? A jazz csak egy szó, mondta. Ez az irodalomra is igaz, csak Kemény István kicsit jobban cifrázza.