(Az első rész itt olvasható)
Így vált a fiatal menyasszony történetté, amit az emberek mesélnek, amiről vitatkoznak. A palota felé menve ő maga is tudatában van annak, hogy olyan mesék közé lép be, melyek hozzá hasonló nőkről szólnak: fehérekről és sárga hajúakról, és azokról a sötét férfiakról, akiket szerettek. Otthon, égig nyújtózó városában, barátai figyelmeztették. Óva intették: – Ne menj vele! Ha vele alszol, nem fog tisztelni téged. Nem feleségként gondol rád. A különbözőségetek izgatja, a szabadságod. Összetöri a szíved.
Noha menyasszonyának hívta, nem volt az. És nem is érzett félelmet – eddig.
Romos kapu áll a pusztaságban, bejárat a semmibe. Az utolsó fa is kidőlt, rohadó, felszínre került gyökerei a levegőbe nyúlnak, akár egy halott óriás keze. Egy esküvő halad el mellettük, így a limuzin lassít. Az amerikai nő látja a menyasszonyához siető turbános vőlegényt, aki nem fiatal és erős, hanem fakó hajú, öreg és aszott; mégis elképzel egy halhatatlan, a körülmények áldozatává lett szerelemet, amely végül minden nehézséget legyőz. Valahol egy idős szerető várja az ő ráncos szerelmét. Úgy képzeli, mindig is szerették egymást, és most, hogy közel a történetük vége, megtalálták saját happy endjüket. Mindezt azonban hangosan kimondta. Mr. Maharaj mosolyog, megrázza a fejét.
– Annak a férfinak a menyasszonya fiatal, egy távoli faluból való szűzlány.
– Miért akarna hozzámenni egy csinos, fiatal lány egy vén bolondhoz?
Mr. Maharaj vállat von. – Az öreg fickó biztosan beérte a szerény hozománnyal – feleli –, és ahol sok a lány, ott ez fontos szempont. Az öregember pedig – teszi hozzá – élete során biztosan több hozományt is kaphatott. Ezek a dolgok összeadódnak.
Fuvolák és kürtök fújnak érdes zeneszót a nő felé. A dob ágyútűzként dübörög. Transzszexuális táncosok hergelik az ablakon keresztül. – Hé, Amerika – sikoltják –, ollé, háu-du-ju-dú, he? Vigyázz, jövök, egy jenki dendi vagyok! Ó, bébi, wah-wah, klassz vagy, Missz Amerika, rázzad csak! – Pánik fogja el. – Gázt! – kiáltja, a sofőr gyorsít. Porfelhő robban az esküvő körül, eltakarja a kilátást. Mr. Maharaj maga az aggodalom, de a nő magára dühös.
– Sajnálom – motyogja.
– Semmiség. Csak a hőség.
(„Amerika”. Egyszer régen, „Amerikában”, indiait ebédeltek, háromszáz lábbal az utcaszint felett, és asztaluk egy friss, buja parkra nézett, tekintetükkel falták a gazdag növényzetet; és most visszaemlékezve erre, ezen a kiszikkadt vidéken, az egész obszcénnak tűnt. – A hazám ugyanolyan, mint a tiéd – mondta a férfi. – Nagy, féktelen, tele istenekkel. Saját, rossz angolunkat beszéljük, ti is a tietekét. Mielőtt Római Birodalommá váltatok, és csak gyarmat voltatok, ugyanazok voltak a gazdáink. Ti csak előbb győztétek le őket, mint mi. Így most több pénzetek van, mint nekünk. Egyébként egyformák vagyunk. Az utcasarkokon ugyanaz a sokszínű tömeg nyüzsög, ugyanaz a szemét, minden egyszerre. – Abban a pillanatban a nő rájött, miről beszél a férfi: egy olyan helyről, amely minden eddigi tapasztalatát felülmúlja, olyan helyről, melynek nyelveit csak küszködve tanulhatja meg, kódjait talán soha nem törheti fel, és ennek a helynek végtelen rejtelmessége felkorbácsolja és teljesítheti majd legnagyobb, legmélyebb vágyait és szükségleteit.
Mivel amerikai volt, a férfi pénzről beszélt. A régi protekcionista jogszabályozás, az idejét múlt szocializmus sokáig megbéklyózta a gazdaságot, de ennek már vége, és csak jó ötletekre van szüksége az embernek. Még egy hercegnek is fent kell lennie a labdán, sőt egy lépéssel meg kell előznie a többieket. Rengeteg terve van, és úgy hallotta, pénzügyi körökben a nő nagyszerűen párosítja a tőkét az ötletekkel, és elővarázsolja a szükséges pénzt, ha fantáziát lát valamiben.
Egy „esőcsináló”.
Elvitte a férfit operába, ahol, mint mindig, az óriási erejű dalok felizgatták, hiába nem értette a szavakat, és jelentésüket csak az előadók mozdulataiból következtethette ki. Aztán hazavitte, és elcsábította. Az ő városa volt, az ő színpada, ő pedig magabiztos és fiatal. Amikor elkezdtek szeretkezni, érezte, mindent hátrahagy, amit ismer, énje minden gyökerét. A nővel való szeretkezés közben kegyetlen lett, mintha teste az ismeretlenség zárt kapuja lett volna, és önmagának kellett lerombolnia azt.
– Nem lesz minden szép és jó – figyelmeztette a férfi. – Iszonyatos a szárazság.)
Mr. Maharaj palotája, sajnos, borzalmas. Omladozik, bűzlik. A fiatal menyasszony szobájában a függönyök rongyosak, az ágy rozoga, a képek a falon pornográf ábrázolásai az arabeszk szexuális pózoknak, valami jelentéktelen kis hercegecske udvarából. Nem lehet tudni, hogy ezek férje ősei volnának, vagy csak egy ügyes kufártól vásárolt alkotások. Hangos zene szól a rosszul megvilágított folyósokon, de képtelen megtalálni a forrását. Árnyékok rohannak el a tekintete előtt. A férfi szobájába kíséri, majd eltűnik magyarázat nélkül. Magára hagyta az otthonában.
Ezen az éjszakán egyedül alszik. Egy mennyezeti ventilátor kevergeti a forró, szirupos levegőt. Akár egy leves, lassan megfő ő is. Folyton az „otthonára” gondol: éjszakai szirénákra, hűsítő gépekre. A valóság tárgyiasulásai. A felesleges struktúrák és a tartalom között nem kerülnek fölénybe a rémségek. Szórakozunk a szörnyeken, a fantasztikuson, mert az elsötétített mozitermeken kívül, a könyvek lapjain túl, a zene durva erejétől messze körbe vesz és megfojt minket a köznapiság. Más dimenziókról álmodunk, paranoid szub-textusokról, alvilágokról, mert amikor ébren vagyunk, az aktuális jelen fogva tart minket, és nem látunk túl az anyagon, az eseményhorizonton. De itt beburkolja a szárazon fortyogó levegő, fél a csótányoktól, minden határ összeomolhat; minden összeomlik. A borzalom lehetősége megújul.
Mindig is nehéz volt számára a sírás, most mégis rázkódik a teste. Könnyei szárazak, aztán elalszik. Amikor felébred, dobok és táncosok hangja tölti meg a teret.
Az udvaron nők és lányok gyűltek össze: fiatalok, öregek. A dobos adja az ütemet, a nők összhangban felelnek rá. Térdeik hajlottak, ferde ujjú kezeik jelzik az ellentmondást nem tűrő karjaik végét, nyakuk lehetetlenül mozdul oldalra, szemeik lángolnak; előre haladnak, át a hűs köveken, mint egy szinkópáló sereg. (Még korán van, az udvar árnyékban van; a nap még nem tudta tűzzé változtatni a földet.) A táncosok vezetője magasabb mindegyiküknél, és hevesen mutogat, hogyan kell a többieknek mozogni: ő Mr. Maharaj nővére, több mint hatvanéves, de mégis ő a legjobb táncos az államban. Miss Maharaj megpillantja a jövevényt, de nem köszönti. A tánc úrnője. Minden mozdulata ezt sugallja.
Amikor befejeződik a tánc, szembe néznek egymással Mr. Maharaj asszonyai: a nővér az amerikaival társalog.
– Mit csinálsz?
– Ez a tűzmadár ellen van. Engesztelés és védekezés.
– A főnix.
(Közben a fiatal feleség Stravinszky-re gondol, a Lincoln Centerben.)
Miss Maharaj lehajtja a fejét.
– A madár, amely sohasem énekel – mondja. – Fészke titkos, és gonosz szárnyaival, ha megérinti testünket, elégünk.
– De hisz egyetlen madár sincs itt. Ez csak régi feleségek meséje.
– Itt nincs semmiféle régi mese. Sajnos öreg feleségek se.
Megjelenik Mr. Maharaj. Turbánban, hímzett ruhája eltakarja széles vállát, olyan jóképű, olyan férfias és megnyerő! A feleség nyafog, mint valami csitri. A férfi körüludvarolja, cirógatja. Azért ment el, hogy előkészítse az érkezésére egy ünnepséget. Reméli, tetszeni fog neki.
– Mi az?
– Várj, és meglátod.
Mr. Maharaj a büdös palotája mögött elterülő félsivatagban csodálatos estélyt készített elő. Holdfényben, forró csillagok alatt, Iszfahánból és Sirázból való csodás szőnyegeken gyűlt össze a környék összes méltósága és nemese, hogy köszöntsék az ifjú asszonyt, miközben a legkiválóbb zenészek bús dallamokat játszanak, kísérteties fuvolaszóval és elragadó hegedűkísérettel éneklik a legősibb és legfrissebb szerelmes dalokat, amiket valaha hallott; az asztalokon pedig a térség legzamatosabb finomságai sorakoznak. – Már most híres ezen a vidéken, ünnepelt híresség. Meghívtam a férjét, látogasson meg – röhög az egyik szomszédos állam kormányzója –, de mondtam neki, hogy ha nem hozza el a gyönyörű feleségét, akkor el se induljon! – Egy másik ex-herceg felajánlja, megmutatja neki a palotájába rejtett műkincseit. – Senkit nem engedek be oda – mondja –, kivéve persze Mrs. Onassist. De magának akár a kertemben is kiterítem mindet, mint Jackie O-nak.
Amíg a holdfény kitart, teve- és lóversenyt tartanak, táncolnak, énekelnek. Tűzijáték petárdái ropognak felettük. Fejét ismét Mr. Maharaj vállára hajtja, megbocsájtotta a hosszú távollétet, és azt suttogja: – Varázskirályságot teremtettél nekem, vagy – csipkelődik – minden éjjel így mulatsz?
Érezte, a férfi megmerevedik, és szavaiból keserűség árad. – Te vagy, aki ezt teremtette – felelte. – Ezen a romos helyen te idézted meg ezt az illúziót. A tevéket, a lovakat, még az ennivalót is messziről hozattam. Nyomorba taszítjuk saját magunkat a boldogságodért. Hogyan képzeled, hogy mi így élhetünk? Az utolsó morzsákat éljük fel abból, amink volt, és most a kedvedért a legmélyebb adósságba süllyedünk. Csak a túlélésről álmodunk; és ez az Ezeregyéjszaka csak amerikai álom.
– Semmit sem kértem – válaszolta a feleség. – Ez a mérhetetlen pazarlás nem az én hibám. Engem vádolsz, engem támadsz, és ez sértő.
A férfi sokat ivott, ez tette túlzottan őszintévé. – Hódolunk a hatalom lábai előtt – folytatta. – Esőcsináló, hozd el az esőt.
– Úgy érted: pénzt.
– Mi mást? Van más?
– Azt hittem, volt szerelem is – mondta a nő.
A telihold soha nem volt még ilyen gyönyörű. Egyetlen dal sem szólt soha ilyen szépen. Egyetlen éjszaka sem volt soha ennyire kegyetlen.
– El kell mondanom valamit.
Kecskés Szulamit fordtása
