(Adrian Barnes: Álmatlanok. Agave Könyvkiadó, Budapest, 2014)
Posztapokaliptikus világképet teremteni egyre népszerűbb témának számít regények, sorozatok, képregények esetében, akár zombikkal (The Walking Dead), akár az utolsó férfival (Y: The Last Man) vagy olyanokkal, akik egyszerűen csak eltűntek (The Leftlovers). Adrian Barnes Álmatlanok című sci-fi regényének szereplői, a Felébredettek is egy hasonló világba csöppennek, pontosabban egy számukra örökké tartó napba. Azonban míg a fentebb említett művekre alapvetően a teljes reménytelenség, a káosz jellemző, és nem kínálkozik semmiféle megoldás, addig Barnes művében mindezek mellett mégis létezik valamilyen végkifejlet, inkább az a kérdés: mi marad utána?
Barnes regénye nem egy egyszerű posztapokaliptikus sci-fi, hiszen a műfaj sajátosságaitól tartalmilag és formailag is eltér. A történet megírásához a naplóformát választja, melyet sokszor elhanyagol, máskor vissza-visszatér hozzá. A bevezető fejezet a cselekmény időrendjét tekintve a 18. nap eseményeit mutatja meg az olvasónak. Ezt a filmszerű eszközt alkalmazza ahhoz, hogy összegezze, mit látunk. Ez a kimerevített kép a jövő eseményeit mutatja be, így kezdetben a befogadó számára még nem értelmezhető, mivel áll szemben. A hatodik emelet erkélyéről a Vesszőfutás utca látható: „Minden, ami odalent van, eltúlzott gesztus: oldalra nyakló fejek, kilógó nyelvek, dugóhúzó által vájt lyuknak tűnő szájak.” (9.)
A kötet narratívája rendkívül jól felépített, mutatja ezt a bevezetés és a továbbiakban megjelenő váratlan fordulatok, akciódús jelenetek. A végére egy komplett, jól elgondolt és egyben elgondolkodtató regényt kapunk, hiteles karakterekkel és egy sajátos nyelvvel. Talán a naplószerű forma másik célja, hogy még érzékelhetőbbé tegye a történet végkifejletében rejlő reménytelenséget, bizonytalanságot, a világ sorsát és e jövő olvasójának személyét illetően. A főszereplő etimológus-író, Paul számára ez a forma egyfajta önigazolás is, az individuum megtalálása a káoszban, menedék. Ráadásul kezdettől fogva érzékelhető bizonyos fokú pesszimizmus, mely rávilágít arra, hogy a regény történéseinek kezdete előtt semmi ideális. „A Nód csak annyiban változtatott rajtuk, hogy a fájdalom olvadt bolygómagja, amelynek fortyogását korábban békés mosolyunk rejtette, most felszínre tört. Ó mennyire fetisizáltuk és differenciáltuk régebben az érzelmeinket. Harag! Gyűlölet! Éhség! Büszkeség! Irigység! Becsvágy! Bujaság! Mindenre volt valami szavunk”. De […] Mindig is a fájdalomról szólt minden”. (10.) Nód, az új világ felszínre tört, és minden, ami megtapasztalható benne, az fájdalom. Ahogy az író, úgy a naiv olvasó is talán felteszi a kérdést, mi a helyzet a szerelemmel (szeretettel)? Hamar egyértelművé válik, hogy a szerelem a legnagyobb fájdalom.
A tartalmat illetően Barnes könyve a fentebb már említett kultikus képregényeken és sorozatokon kívül kicsit tovább merészkedik. Középpontba állít egy eseményt, aminek következtében a világ két csoportra szakad, az Alvókra és a Felébredettekre: ez egyik napról a másikra történik, és nincs különösebb jelentősége. Kialakul közöttük egy konfliktushelyzet, melyet az irigység, kialvatlanság, harag és düh táplál. Azonban egyáltalán nem egyértelmű és nem lehet bizonyossággal kimondani, hogy bármelyik csoport is előnyösebb helyzetben lenne. Az esemény végül családokat, barátokat, szeretőket szakít szét. Amikor már bizonyossá válik, hogy a helyzet nem változik, és akik eddig nem tudtak elaludni, soha többé nem is fognak, akkor alakul át a csoportok közötti viszony és hierarchia. A Felébredettek élére a Kék Admirális kerül, vezetőként próbálja sorsukat előnyösebb helyzetben láttatni, és az egyetlen örökkévaló nap igéjét hirdeti. Létrejön egy eltorzult bibliai narráció, ami igazán izgalmassá és elgondolkodtatóvá teszi a történetet. Nód nem más, mint a főszereplő író leendő kézirata, melynek köszönhetően a Kék Admirális kvázi Krisztussá avanzsálja Pault, megismételve a múltat, igazságot szolgáltatva.
Aznap a legújabb projektemen dolgoztam – a társadalom peremére szorult szavakról, az elárvult és eltorzult szavakról szóló könyvön. Egy etimológiai szörnybemutatón. Azon gondolkoztam, hogy Nódnak fogom elnevezni.” (16.) Azonban egy másik értelmezés is kikövetkeztethető: „A Nód. A Bibliában így hívják azt a kopár pusztaságot, ahova Káint küldték, miután száműzték Ádám birodalmából, ugyanakkor ez az a meseország is, amely felé a szülők szokták álmos gyermeküket ösztökélni meleg emlőskezük gyengéd nyomásával a hátukon. (17.)
Ahogy világossá válik, hogy az a sokmillió ember a végkimerültség miatt halálra van ítélve, úgy alapozódik meg igazán az egész regény egyedi atmoszférája. Az Alvók tisztában vannak azzal, mikor lesz vége a történetnek, de addig túl kell élniük a Felébredettek kegyetlenségeit. Ezzel párhuzamosan a szolgáltatások leállnak, a boltokat kifosztják, nincsenek törvények, nincsenek erkölcsök: előtérbe kerül az én és annak minden rossz tulajdonsága. Ahogy tehát kapunk egy kifacsart képet, egy posztapokaliptikus világot, úgy halad tovább a történet, a napok követik egymást. Minden fejezet elején egy-egy rövid, mottószerű szöveg található, ami utalás a fejezetben szereplő történésekre, akár egy előre megfogalmazott tanulság, akárcsak valamilyen nagy igazság. A szerző ezzel megint a kötet filmszerűségét erősíti, a ráhangolódást a következő jelentre – a szövegben tehát folyamatosan érzékelhető az átgondolt struktúra. A narratíva mellett a karakterek a posztapokaliptikus szituációhoz mérten egytől-egyig hiteles jellemek, és érezhető, hogy nem statisztákról van szó, hanem komoly háttérrel rendelkező személyekről. A végkifejlethez közeledvén persze látjuk azokat a változásokat, melyeket ez a háttér implikál, és amelyeket befolyásol a fennálló helyzet: Nódban a legrémisztőbb pedig az emberiség maga.
Az emberi kapcsolatokat tekintve három szintet különböztethetünk meg, melyek a történet alakulását is befolyásolják. Az elsőben Paul (Alvó) és barátnője, Tanya (Felébredett) ambivalens viszonyát mutatja be a szöveg párkapcsolatukkal: megértés és türelem mindkettejük részéről tulajdonságként erősödik fel. Ez az időszak az emlékeket, a közös aktusokat is átszínezi és végül a teljes elidegenülés, a második szakasz követi, melyben még van valami kapocs a Felébredettekkel, néhány tiszta pillanat, de az emberek szétválnak, mindenki saját csoportjához akar tartozni. Végül a harmadik szint, a végső küzdelem és továbbgondolva egy új kezdet, egy másik Nód, ami azelőtt valóság volt, már csak fantázia, és Paul elgondolkozik azon, hogy itt a feladás ideje. De! és ez a de egy gyermek, aki segít meghozni a döntést. A gyermekek a könyvben különleges szerepet töltenek be, Alvóknak számítanak, de nem beszélnek, tiszta érzéseik sokszor bajba sodorják őket. Zoë, a Paul és Tanya által befogadott kislány, néma társaival együtt a jövő generációját képviseli. Ez egyfajta védekezés Nód ellen, a szavak ellen. Ezen a ponton merül fel a kérdés, hogy ez egy lehetséges jövő lenne? Egy néma generáció? Ez a gondolat egyszerre lehet borzasztó és minősülhet a legnagyobb csalásnak.
Mi a valóság és mi a hazugság? A szavak tényleg valami létező dolgot jelölnek? Szavak, melyek állandóságot képeznek az életben, rangsorolnak: főnök és beosztott, szerelmem, barátom, melyeket mi alkottunk meg. A szavakhoz való ragaszkodás, mely egész életünket meghatározza: hoki, telefonszámla, demokrácia. Nód valahol mindig is emögött volt és várta a pillanatot, hogy előbújjon. Nód tehát az, amit megérdemlünk, talán egy posztapokaliptikus világ utáni lét.
Adrian Barnes Álmatlanok című műve több mint egy sablonosnak tűnő posztapokaliptikus történet, ugyanis olyan alapvető igazságokat kínál, amit a mainstream zombitörténetek nem tesznek meg. Az alvás egy kis halál, minden egyes éjszakán egy kicsit meghalunk, mert soha nem garantálja semmi, hogy fel is ébredünk, de az ébrenlét is halál. Egy biztos, még ebben a hamis reményekkel teli jövőképben is, ez pedig az otthon. „Az ember egyszerűen összeszedi magát, és odamegy. Majd leül, és kivárja, hogy most mi történik.” (208.)
