(Papp Sándor Zsigmond: A Jóisten megvakul. Libri Kiadó, Budapest, 2014)
„Van egy történetem” – szól Papp Sándor Zsigmond A Jóisten megvakul című novelláskötetének záró mondata. És a kijelentés meg is állja a helyét, hiszen a kötetben helyet kapó tizenhat novella számomra ugyanarról, a halál egy ritkán emlegetett aspektusáról és annak értelmezéséről, valamint a mikroközösségben létrejövő szerepkényszer determináló erejéről szól, amelyben akár olyan tettek is, mint a gyilkosság, az adott szituáció egyetlen lehetséges megoldásaként bontakoznak ki. Ha így olvassuk, akkor felül lehet emelkedni a szövegek olykor zavaró nyelvezetén; a pátoszt és modorosságot sem nélkülöző stíluson – ami pár novella kivételével mindenütt rányomta az írásokra a bélyegét.
A kötet koncepciója nehéz feladat elé állítja nemcsak az olvasót, hanem az elbeszélő(ke)t is, hiszen egy-egy mikroközösség működési mechanizmusait kívülállóként lehetetlen felfejteni – míg a közösségen belülről várni ezt szintén lehetetlen az erre vonatkozó igény hiánya következtében. Annak érdekében, hogy hitelesnek tekinthessünk az elmondottakra, a narrátorok sokszor élnek az elhallgatás eszközével. Ezeknek a részeknek köszönhető, hogy bár néhol egyértelmű helymeghatározásokat és a cselekmény idejére utaló részleteket is találunk a szövegekben, mégis egyfajta tér és idő nélküli univerzum az, ahol és amikor ezek a novellák játszódnak. Ez igencsak jó választás, ha hozzávesszük a már említett, szintén univerzálisnak nevezhető problémakörök megjelenését. Az olvasó elé tárt közösségekben – legyen szó egy elhagyatott zsákfaluról, külvárosi lakóközösségről, iskolai osztályról vagy hajléktalanok összegyűlt csapatáról – tanulságos látni azt, hogyan értékelődik fel egy-egy olyan, értelmetlennek vagy legalábbis kívülről nézve értelmezhetetlennek tűnő, jelentéktelen dolog, mint például egy pofon, egy fehér cipő, egy rég áhított mondat, vagy egy szebb darab hús a hentesnél.
Az értékes‒értéktelen relációban az utóbbiba sorolhatók a halálesetek, amelyek, ha jelentékenyek is, nem a személy elmúlása miatt azok, hanem valamilyen funkció eltűnése okán. Például a kocsmát üzemeltető nő halála a közösség által legitimált tér elvesztésének szimbólumává lett a Végtagok című novellában. A halál feloldozást is jelenthet, bár kérdés, hogy mifélét, ha például a Javítás című írásra gondolunk. Éppen az a legalapvetőbb dolog hiányzik, amire a halálesetekkor először asszociálnánk: a gyász. Azonban ez a kötetben egyáltalán nem probléma, hiszen a halálnak éppen az itt megmutatott aspektusa – túl a gyászon vagy ahelyett – tud újat mondani.
Azokban a szövegekben, amikor egyes szám első személyű az elbeszélő, és valamiféle számkivetett nézőpontból mondja el a történetet, a végül bevallottan elkövetett gyilkosságokig megtörténtek egy az egyben legitimálják az elkövetett bűntényt, ami nem is bűntény, hanem olykor kompenzáció (?) csupán. De például a Csillagos tízes című novellát nézve a motivációk és indítékok banalitása mellett olyannyira determináltak a gyilkosság mozzanatai, hogy sem megdöbbentőnek, sem váratlannak nem nevezhetők. Mindezt persze olyan nézőpontból, ami ezeket az indítékokat és motivációkat felfedi. Szemben a cselekménnyel, hiszen azokban a legkönnyebb úgy megúszni egy gyilkosságot, ha az emberből senki nem nézi ki, hogy ő is tehette, illetve ha esetleg ennek ellenére mégis tudják, akkor a másik szerepben tartása elég ahhoz, hogy mégse foglalkozzanak vele.
A közösségben betöltött szerep ugyanis mindenre és mindenkire hat, ugyanúgy, ahogy a korábbi tapasztalat vagy éppen a szocializációs folyamat állomásai. Emellett meghatározó erő a vágyakozás maga, ami nem egy esetben egy másik szerepre irányul. Ennek megnyilvánulása a záró novella (A katarzis nehézségei) csattanója, vagy éppen a fiatal hajléktalan történetében elhangzó utolsó mondat: „Ha már úgyis meg kell döglenem, legalább még vágyakozzam valamire”. (183.) A gomb című történetben a nyomozó által (is) eltusolt gyilkosság azért, hogy az áldozat szerepébe bújhasson, vagy éppen az a mindent feláldozás mindössze egy elismerő mondatért, amit mindaddig másvalakinek mondanak („Na látja, az egy talpig úriember!” [196.]) mind egy másik szerepért folytatott harc eredményei. Ennek a működését talán az Áldozat című novellának a vonatkozó részeivel lehet kifejezni a legjobban, hiszen a többi novellában is működő játék itt lepleződik le legdirektebben: „Ehhez nagyon értett. Hogy ő ne legyen ő. […] Ahhoz sem kellett sok idő, hogy elhitesse magával, voltaképpen nem is akarta berúgni azt a helyzetet. Nem lett volna sportszerű a bésekkel szemben. Pintér Sanyi sem várhatta el, hogy ő, pont ő döntse el a meccset. Nem ő a kiválasztott.” (115.) – mindez egy iskolai focimeccs okán a legtehetségtelenebbnek tartott fiú szemszögéből. Ő elég egyértelműen reflektál a közösségben betöltött szerepére, még akkor is, ha fennáll a lehetősége, hogy az egész egy utólag konstruált elmélet és magyarázat csupán. Eszerint a fiú tudta, hogy a kihagyott helyzetért járó verést hogyan úszhatja meg: „közben úgy tett, mintha egyre jobban hatalmába kerítené a félelem. Színlelt, hogy a másik is színlelhessen”. (117.) A fenti alkalom kivételével ezek a helyzetek és a közösségben betöltött saját szerep szinte mindig reflektálatlan marad. Minden esetben kizárólag a közösség által meghatározott szerep válik az elbeszélés által bemutatott nézőpont segítségével a sajátként értelmezett szerep emlegetésévé, amely akár generációkra visszanyúló is lehet (pl. a Nyál című írásban).
A fenti lehetséges értelmezésnek köszönhetően az írások végül összeállnak egy egésszé, kötetté, annak ellenére, hogy néhány felejthető darab is akad a rövidprózák között. Az utolsó rész novellái inkább tűnnek ujjgyakorlatoknak, mint a kötet struktúrájához elengedhetetlen részeknek (az értelmezésem szempontjából ez alól kivétel az utolsó írás). Önmagukban a periférián lévők szerepeltetése, a mikroközösségek működésére történt reflexiók sem hoznak frissítően új élményt, hiszen azok egyébként is divatos témának számítanak kortárs irodalmunkban. Az ismert paneleket az általam értékelt aspektuson kívül a prózanyelv tehette volna egyedibbé és kiemelkedőbbé. És bár ez leginkább ízlés dolga, számomra az egész kötetet átjáró zsurnalizmusok, patetikus megnyilvánulások, olykor stílusidegen kifejezések és modoros hasonlatok akkor sem működtek, ha egyébként tisztában vagyok azzal, és jól látható, hogy egy kiforrott, tudatos, bejáratott, a humort és groteszk elemeket sem nélkülöző – sőt, olykor jól használó – prózanyelvvel állok szemben. Véleményem szerint azonban néhol akkor is disszonancia található az elbeszélés nyelve és az elbeszélt történet között, ha a személyes preferenciáimtól eltekintek. A mindentudó, többes szám első személyű elbeszélők megszólalásai például, melyekkel mintha a narrátorok felülről szemlélnék az eseményeket, és rosszindulatú megjegyzést téve összekacsintanak az olvasóval, sajnos se humorosra, se kellőképpen groteszkre, inkább csak zavaróan modorosra sikerültek. Két példa A gomb című szövegből: az Olasziné végzettségéhez kapcsolódó megjegyzés teljesen felesleges: „(Mi viszont úgy tudjuk, hogy ez utóbbi [t. i. Olasziné műszakija] nem volt több egyszerű gyorstalpalónál”) (67.); „Így azokban, akik a kiabálás nyomán körülállták a testet, a látvány nem ébresztett különösebb szánalmat, vagy ha mégis, hát nem tudtak róla. Igyekeztek elfogulatlanul szemlélni az esetet, s ha később fel is támadt bennük a részvéttel vegyes ijedtség, az már a zsigerekből jöhetett, ahogy az állatok vinnyognak elhullt társuk fölött.” (55−56.)
Mindezek ellenére a kötet kompozíciója nagyban épít az egyébként egységes prózanyelvre. A katarzis nehézségei mintha kimondottan legitimálná és megvédené a kötetben található gyengébb írásokat, azzal a magyarázattal, hogy ahhoz, hogy egyvalamit sokféleképpen el lehessen mondani minél több szemszögből, olykor akár hibásan is körül kell járni a megadott történetet. Papp Sándor Zsigmondnak volt (és talán van is) egy története, amelyet most 16 novellában hol jobban, hol rosszabbul körüljárt. A katarzis ugyan tényleg nehézkesen jelent csak meg, de néhány novellában azért fel-felcsillant – megmentve azokat (az egész kötettel együtt), ahol ez csupán lehetőség maradt.
