Függönyök
J. Hristićnek
Éjjel, mikor kilépsz a balkonra, nem látod a csillagokat,
semmit sem látsz. Mert a balkon a városi csomópontban van,
a villanyáram pedig elhomályosította a világűr tárgyainak
fellángolásait, melyek tán nem is léteznek többé. A terek
a szédületből fakadnak, a kép úgy remeg, mint a csupa
szorongás, ingatag felszín: ha a látókörbe beleszövi
az ablakok peremét, mi marad kívül? Az ütőered hallod,
mint szonáron a visszhangot. Ugyanúgy fülelsz
a testre és a kozmoszra. A robbanás szikrájában rögzült a kezdet
sokkja; továbbra is vándorol, pregnáns az anonimitásban
és a fenségesben. Ám a reflexió a térváltás váratlan
balesete. A gondolat elgomolyog a füsttel: A fénybe
merül, akárha a sötétségbe. A figyelem nem szakad el
a ragyogástól. Az utcai verőfény nem csökken. Csupán a függönyök
sűrűbbek és könnyedén behúzhatóak.
A szoba eróziója
A változás kedvéért kívülről megfigyelni a lakást. A redőnyök
félig leeresztve, szürkék és lyukacsosak, soronként betűz
a fény rajtuk. Nincs függöny, így kirajzolódik
a félreeső torzó alak az ablaknál.
A balkon lecsupaszodva az acél szerkezetig: mint agyarok,
túrnak a húrok az űrben. Az ereszcsatornákon rozsda-
harapások.
Egyre nehezebb emlékezni a belsőre: a szoba
eróziója! A bútor látványa árnyakra forgácsolódik
a városnegyed eleven szürkeségében.
Az épületek omló homlokzata az ujjak zsilettpengéje /a vér-
foltok az elkülönülés figyelmeztető jelei,
akár az érzelmekhez tapadt szervek /. A sebek
a lépcső, a szoba és a visszatérés hiányát idézik.
Orcsik Roland fordításai
