Pascal

Akit korszakokon átívelő módon Goethe és Nietzsche olvasásával kritikai választásra neveltek, annak a XX. század Pascal reneszánsza az újabb szellemtörténet egyik legjelentősebb vívmánya. A közeli dolgoktól a szükségszerűekig csak egy lépés a távolság, az pedig nem véletlen, hogy a keresztény és nem keresztény egzisztencializmus gondolkodói évszázadunk első felében Pascal-ban érezték meg a rokonlelket. Nyomott hangulata vajon nem jelezte-e előre korunkat? Melankóliája vajon nem a felvilágosodásba belefáradt, kései modern ember melankóliája-e? Az emberről szóló beszéde vajon nem egylényegű-e egy civilizáció ön-észlelésével, amely ebben az évszázadban példátlan módon tanította meg félelemre az embert? Mind önmagától, mind pedig nagyralátó tervei teljes lealacsonyodásától.

Amikor Pascal feledhetetlen stílusban gondolkodó nádszálnak nevezi az embert, akkor ugyan ki ne fogná föl ezt újonnan megélt törékenységünk emblémájaként? És amikor trónfosztott királyként szól az emberről, akkor ki ne gondolna korunk nagy szociopolitikai terveire, valamint a demiurgoszi túlméretezettség bukására? Korunk jellemző karaktermaszkjai közé tartozik a trónjáról letaszított történelemcsináló, valamint a leleplezett természetalkotó, két alak, akik mintha Pascal antropológiai szentenciáiból léptek volna elő. Pascal bámulatba ejtő megközelíthetősége, legalább is, ami művének bizonyos részeit illeti, nem csupán arra vezethető vissza, hogy protoegzisztencialista hangütésének bizonyos árnyalatai vonzónak bizonyultak a kései tájékozódók számára.

Pascal radikális revizionista érdekek látótérébe is bekerül, amelyek vitalista vagy szubjektum-kritikus alapállásból dekonstruktív módon igyekeznek újragondolni a platonista–keresztény eszmetörténet általános megrendülését. Nietzsche kimutatta, hogy ez az ellenséges viszony egyáltalán nem áll meg az ókori világ nagyjainak bírálatánál: az ősdekonstruktivista Nietzsche erőszakossággal határos erővel idézte meg a metafizikai, moralizált világnézet létrehozóit, korszakokat átívelő küzdőtéren hívva párbajra Szókratészt, Szent Pált és Szent Ágostont. A titánok e küzdelmében Pascalt harcostársnak szólítja, mert személyében Nietzsche az ágostoni szellem új megtestesülését látja, újkori talajon. Mint nagy elődje, Pascal azt a típusú gondolkodót képviseli, aki elég büszke az alázatra. A szellem csak az igényesség bizonyos magasságában tudja átélni önmaga kudarcát. Pascal, akit az emberi törékenység ágostoni megértése inspirált, az emberi nagyság és az emberi nyomorúság terjedelmének új felmérésével kezdte. Itt pedig nem csupán a mai diskurzusban mindmáig érvényes, élő viszonyt fedezte föl a megismerés és az érdekek között, hanem klasszikusan exponálta a képességek fokozódásával egyenesen arányos tehetetlenség élményének dialektikáját is. E téren Descartes-nél mélyebben és bensőségesebben vált a modern gondolkodók ősévé. Mert míg Descartes olvasóját elsősorban a reggeli hangulatban szólítja átgondolt cselekvésre, Pascal elsősorban az éjszakai olvasmányok szerzője és elhallgatott, elvetélt gondolataink cinkosa.

Nietzsche vonzalma és ellenérzése a melankolikus keresztény matematikus iránt beszédes és igazságos bizonyítványt állít ki e szerző erős oldalairól (és határairól). Nietzsche Pascalnál fedezi föl azt, ami szellemi embernél a legértékesebb: az érzéket az intellektuális becsületesség iránt, amely képes a saját érdekei ellen fordulni: fiat veritas, pereat mundus. (Legyen igazság a világ pusztulása árán is. – a ford.) Ám azt is azonnal észreveszi, ami legnagyobb veszélyének minősülhet: a hajlamot nyomorúságra és az önként vállat gyöngeségbe való süllyedés hajlandóságát. A nem-keresztény filozófus az ellentmondásos kereszténytől azon a területen akar tanulni, ahol ez utóbbi a végső szót mondja ki a condition humaine-ról: mert Pascal nem előre jelezte- e Nietzsche teorémáját a Hatalom akarásáról, a désir de dominer-ről (uralomvágy – a ford.) szóló soraiban, amelyek 14. vidéki levelében olvashatók?

Viszont Pascal nem szövetséges, hanem okos és becsülendő ellenfél, ha arról van szó, hogy a jövő emberének vissza kell nyernie egy metafizikailag érintetlen önszeretet lehetőségét. Ezzel szemben nélkülözhetetlen szövetséges marad mindazok számára, akik az önszeretet megértését pártolták. Pascal majdnem archaikus hévvel testesíti meg az újkori világ alapvető konfliktusát: az ellentmondást az operatív és a meditatív szellem között. Ha a tudomány modern rendszerében létezne olyasmi, mint a lelkiismeret, akkor minden bizonnyal Pascal lenne ennek rossz lelkiismerete, mivel műve bizonyítja, hogy a mély és az éles értelem igenis egyesülhet. Thomas Hobbesszal, Jean Racine-nel és John Miltonnal együtt ő is ott áll az állandó gondolkodástól megviselt, sötét arccal a modern világ bejáratánál. Mély gondolkodása árnyainak volt idejük az utódokra vetülni. Ellentmondásai megtalálhatók jelekké oldva a francia irodalomban egészen napjainkig. Ha Sartre ragaszkodott ahhoz, hogy ne tessék, mert csak így tudott bizonyos hamis látszattól megszabadulni, vagy ha Michel Leiris boldogságnak nevezte, ha kibeszélheti a boldogtalanságát, akkor e nyilatkozatok és ez a tartás olyan térben mozog, amelynek megalkotását Pascal nagyvonalú dialektikája kezdeményezte. Ha a XX. század szellemtörténete az abszurd konjunktúrájáról szóló tudósítás volna, akkor Pascal helye örökre biztosítva volna benne. Ő az első a modern kétségbeesés filozófiai titkárai között.