Tudósítás a 2015-ös visegrádi FISZ-táborról
Nyolcrét hajtogatott fénymásolt táborprogram, egy Domonkos István-vers, amit Sopotnik Zoltán lírásai elemeztek, egy fáklyafénynél dedikált kötet Farkas Arnold Leventétől. Egy megviselt mappa, összekevert versek. Egy tucatnyit leválogattam, hogy majd beszélünk róla, de Kiss (Galád) Laci vasárnap elillant velük. Csentem én is néhány mondatot, ahogy Bartis prózásai a Mogyoróhegyre vivő irodalmi taxi idei olvasmányából: arról írtak házi feladatként új szövegeket. „Aki nem tud elmenni, maradjon ott, ahol van” – ez állt a Nádas Péter-novellában. Jó, akkor maradok, adok magamnak még fél napot. Mégsem együtt indulunk, Király Farkas lesétál a hegyről, én meg műhelyezek.
Megint a lengyelek, terveim szerint eltöltök húsz percet ott, aztán majd átkukkantok Csehy Zoliék líracsoportjába, délelőtt voltam már Hermannék prózáján. Minden teraszon más világba csöppenek, gondoltam tizenegy óra felé, azon tűnődve, hogy nem tudok már tizenhét éves lenni, és talán sosem voltam az. Mindenesetre a társaság jól vette a rózsaszín kitudjahány árnyalatát, amikor az egyik lány felolvasta épp soron következő novelláját. Azt azért mindenki érezte, hogy lehetne az anyagot gyúrni még, és a sütés – a szöveg fontos motívuma – nem feltétlenül igényli a cukormázat.
A gasztrovonal folyton előjött idén, a vasárnap esti Szépirodalmi Figyelős akcióban csúcsosodott ki: megafonos bemutatón vettünk részt, bio-füstgéppel, természetesen. Működött a csel, Pápay Gyuriék csak a lapszámbemutató után adtak enni a lecsóból, aminek alapanyagai már nyersen is elég ingerlőek voltak. A lecsó az megy, de szakácskönyvre még nem vállalkoznék.
Dragomán György is elmondja, hogy majd csak akkor ad ki recepteket, ha ott lesz mögötte ezen a területen is húsz év tapasztalat, addig mindenki érdekében maradna az írásnál, köszöni szépen. Ez már később van, hétfő délután – az időkezelés kulcskérdés, ahogy az is, mit enged meg az elbeszélői nézőpont. Ne akarjon a szerző csak azért megcsinálni valamit, mert lehet. A fejemben a lopott mondatok rendszere átláthatatlan, ez arra késztet, hogy magam alkossak szabályokat, de óvatosan, mert az irracionális szabályok, babonák is valóságosan működnek. Ez lett a beszélgetésből a kedvenc gondolatom. Gyártsunk szabályt: legyen az – próbálok racionális lenni – hogy visszakanyarodok a lengyelekhez, hagyjuk az önmarketingről szóló mondatokat… pedig ez szép átkötés volt Szekeres Niki részéről, Péterfy Gergelyt is kérdezte Patócs László hasonlókról, még vasárnap a Kitömött barbár kapcsán. Meg persze a narrátor kérdéséről is. „Castingot tartottam” – mondta a szerző. Török Sophie nyert, ezek az özvegyek bizony veszélyesek. Alapos kutatómunka, szabadkőműves titkok, volt itt minden, még a FISZ nemi arányait is megnézte az irodalmi díjakról beszélő Péterfy kedvéért Sifter Vera. (60-40%, a férfiak javára, ez azért egészen elfogadható.)
Szóval volt ez a lengyel‒magyar fordítói workshop, erről akartam beszélni, de ha már az ötórás sávnál tartok, akkor legyen még Szilasi László. A beszélgetésről szombaton ezt egy rosszul kinyomtatott versre jegyzeteltem, először a hátuljára, aztán a szövegre is, de lehet, hogy ki kellene próbálnom a cipősdobozt cetlikkel. Szilasi így alkot, majd halmazokat képez, még a klaviatúra előtt, de ahogy mondja, azt nem lehet eltervezni úgysem, hogy az egymás mellé kerülő szövegrészletek milyen párbeszédet folytatnak egymással. 
Mi több, nem csak egy alkotáson belül tesznek ilyet, a könyvek újabb könyvekhez irányítanak, de elküldhetnek képekhez, zenéhez is. Bizony minden átjárható, beúszott megint ez a gondolat, ettől egy kicsit hátra figyelek, ahol egy hang azt kérdezi, hogy mit csinál a bácsi. „Beszél. Mért beszél?” Itt van a kérdés. Én nem tudnék mit mondani, persze, mert kérdeznek tőle, s arra válaszolni kell. Akkor én mit kérdezzek magamtól? Hova lettek a lengyelek?
Még mindig Szilasi, aztán majd jöhetnek a lengyelek, a fordítás kapcsán akár arra is kanyarodhatok, Szilasi is mesélt érdekes nyelvi jelenségekről. A német fordító például nem tudott mi t kezdeni azzal, hogy az egyik karakter kívülről vagy belülről tiszta-e? „Kétharmadban kívülről, egyharmadban belülről” – mondta ő. A fordítás, egy másik nyelv tükröt tart a szövegnek. Bár erről a részről saját tapasztalatból nem nyilatkozhatok, a workshopon nem vettem rész effélében, és sajnos a Gerevich András által vezetett fordítók műhelyét sem látogattam meg.
Meghallgattam viszont két lengyel előadót a délutáni blokkok elején, Mariana Cyranowiczot és előző nap Michał Czaját, akik a huszadik századi és kortárs lengyel költészet alakulásáról, irányzatairól beszéltek. Hiányosságaim nyilvánvalóak voltak, jegyzeteltem is bőszen. Azt hogy az avantgárd náluk miért más, nem sikerült teljesen megértenem, de az ok talán nem a megnyilvánulási formákban, inkább az értelmezésben keresendő. Az avantgárd náluk nem csak egy korszakot és irányzatok halmazát jelenti, hanem a lengyel költészet állandó állapotát, folyamatot. Ezt Michał Czaja mondta, még szombaton… az időkezelés, azzal vannak bajok, belefolyok ebbe-abba, például hétfő délután új ra Csehy Zoltánék szemináriumán ülök, Szabó T. Anna a vendég. Elismerően nyilatkozik, nem hiába, olyan írásokat mutatnak neki a résztvevők, hogy kissé féltékeny is vagyok, és erősen bánom, hogy a műhelyesek felolvasását kedd este már nem hallhatom.
Hallgatnék pedig még verseket, igaz, hétfőn eljutott hozzám néhány a FISZ-könyvek bemutatóján, de ennyi kötetre figyelni egymás után egy hosszú nap estébe nyúló óráján nehéz küldetés. Pedig Tóth-Czifra Júlia és Dobás Kata nem húzták az időt, a rövid kommentárok után jött egy-egy mutatványszöveg, ha jelen volt a szerző, néhány kérdés. Utóbbiból a Hortus Conclusus sorozatban megjelent szerzőknek (Kiss László és Farkas Arnold Levente) nem sok jutott, helyette Horváth Benjire vártunk. Válaszolni nem igazán akart, inkább felolvasott ő is. Felolvasni jó, értem én, zenére főleg, bár most a zene nem a szöveggel együtt hatott, külön kategória. Persze tudom ide kötni, mért ne lehetne. A színházat kevésbé, de az is volt, Dollár Papa gyermekei vasárnap estefelé. Talán a közvetlenség lehetne a közös szó, közel volt, igen, mint az asztalok a zenekarokhoz, na lám csak, visszajött a zene. Az Ozmo nagyon hat rám, persze, tudom, egymásból keveset értünk, beszélgetni a rétre kell kijárni, de hát nem baj az, csillagos az ég, a hangok meg kellenek. Valami táncolásféle is történt velem, sőt, vasárnap, tudva hogy nincs több estém, visszamentem a gyerekkoromba. 90-es évek, ugrálok ezerrel, ötéves vagyok. Talán akkor menni fog a tizenhét is, erre gondolok, fogalmam s incs, milyen időben, jelen-e vagy múlt? Ezt már nem mondom meg Szalai Zsoltinak, akit hétfőn különben is elvisz a Spanyolnátha Visegrádról, persze csak táborból táborba. A tizenhét éves énemről nem nagy kár lemaradni , de sajnos a kritikaműhelyről sem meséltettem, pedig szándékomban állt legalább tőle kicsikarni egy élménybeszámolót, ha már nekem kimaradt. Többször elhatároztam, hogy csatlakozom azokhoz, akik Szilágyi Zsófia köré gyűltek, de túl sok volt a terasz.
A lopott mondatok és hallott szövegek beszélgetnek bennem, meg az esték, ráadásul elég hangosan. Függőágyban szeretnék feküdni és Ozmót hallgatni, a zene majd egyben tartja a szétforgácsolt gondolatokat, de tényleg, erről is szó volt Szilasinál. A harmadik hídban, amikor elfogy a zene a szereplők életéből, széthullik a közösség, ezt vetette fel Vass Norbert. Szóval ne fogyjon el a zene, kezeljük óvatosan az időt, legyen kényelmes fotelünk meg jó laptopunk, ha írni akarunk. Utóbbi Dragomán tanácsa, ezt most kiragadom, ha már függőágy nincs, legalább ennyi legyen, fogom a gépet és mindjárt átnézek néhány verset, hogy küldhetőek legyenek. Erről is volt szó reggelenként, Kollár Árpiék rendíthetetlenül tájékozatták az arra tévedőket a pályakezdőkre is nyitott folyóiratokról, a publikáció útjairól, hogy képben legyenek hogyan és hová küldjék a már kész szövegeiket.
Annak örülnék én is, kész szövegnek. Líraműhelyen olvastam egy irtó frappáns versbefejezést, az a baj , hogy most ezt is el akarom mondani, pedig nem kell mindenről beszélni. Csendek is kellenek. Tartanék is, csak hát alig szóltam a FISZ-elsőkötetesekről. A nevüket leírom, jó lesz megjegyezni: Bödecs László, Szendi Nóra, Fekete Anna, Juhász Tibor. Pedig Tibitől könyvet is szereztem, még a FISZ-turnén dedikált egy példányt, felolvasás előtt, Komáromban, nem Győrben, pedig ott is volt állomás, dupla is… de nem kell mindent elmondani, csak azért, mert lehet. Ez még amúgy sem a vége. Csak hatásszünet.
