Olvastam
Olvastam, s két mondat között
a gondolatív emelkedőjén nagyot lélegezve
megállapítottam, jó hogy nincs itten.
Sok volt belőle, mint télen a kabátból
vagy akár a nőből, aki a szomszédos ház erkélyén ül
naponta fél órát mióta rákbeteg.
A szememnek feltárult mondatok közé
fülemen át érkező szavak nyomultak
átlendülve a drótkerítésen
a tavaszi kert pompáján keresztül úgy érkeztek
mint disznó vicc a temetésre.
Nem tudom ki vagy s mit keresel itt
süvöltötte a rákbeteg a férjének
de hozz bárhonnan húslevest!
A könyvlapom gót mondatai bedőltek
pedig a kápolnák élete, készültek bármiből
hosszabb a szerzetesekénél.
A két vérnyomásos mondat közül
padlótéglák réséből tört elő
a lészagú kijelentés gaza, azt hiszem
ettől O. O., kinek könyve hasalt be
két tenyeremben vályújába
felvillanyozódott volna.
Akkor, bumm, megérkezett.
Átszaladt bennem, mint fájdalmas áramütés.
S én, ki idáig idült metaforának hittem
karjai közé dűltem. De elvette
saját mozdulataimat tőlem a zsibbadás.
A semmi alkot és az asztalvájat
a semmi alkot meg és az asztallap vájata.
a név amelyet a keményfa asztalba véstek
az enyém
annak ellenére, hogy háromszáznegyven éve készült el a két szó
hogy akkor, az alám rótt dátumból látható.
Ekkora múltat számomra még senki sem adott
mint e hősöm, ki után e tíz dőlt betű maradt
mit úgy hívok én
s akit egybefoglalt, mint az akác neve a sovány akácfát.
toszkán tercinákat érdemel, avagy gazdag svéd szeretőt
esetleg csupán tartós, sárga asztaldeszkát
melyen annyi mindent lehet lágyan elkezdeni
vagy lihegve befejezni.
E nevet, bár látom
a semmiből olvasom. Rovátka, sekély késnyom
farepedésnek tűnő, betűkön át kanyargó hasadék
amelyben a féreggörbe, kékhúsú levegő még mindig behasal
mint fénysugár teszi azt a langyos pocsolyába.
s olykor egy-egy tányér, kenyérszelet
sokszor elolvasott papiros, amelyre valamit írtak
letakar.
Nem jut megtartható test
csak az, amit felzabál a nagyétkű árnyék.
