EMLÉK, NYOM, OK (részletek)
Középkorú vidéki költő versei
Talán, amikor majd ötvenéves
leszek, vagyis amikor már elég
öreg hozzá, hogy ne csak a ver-
seimből, az életemből is papír-
hajót hajtogassak, kék fények
közt, borgőzösen, magamhoz
szorítom az idő ezüst szilánkos
tükrében ringatózó holdlabdát.
*
Amikor a kép sarkában már
csupán egyetlen fa áll, vagy
annyi se, amikor ennyi bőven
elég, ahogy ez a kis csenevész
nyírfa itt a kertben, alig látha-
tóan téblábol, araszol a kép
széle felé észrevétlen, mintha
nem találná a helyét, jelzi, ő
nem is látszik, csupán egy
árnyék, az én helye a képen.
*
Mindig is szeretkezni akartam a
tájjal, határozott, ám finom mozdu-
lattal nyúlni az illatos fűszoknya
alá, lassan haladni fölfele, ujjanként
tovább morzsolgatni a föld zsíros
feketeségét, forrásvizet szürcsölni
hozzá, és belefeküdni a langymeleg
porba, feküdni csak hanyatt, érezni,
ahogy átmelegít, és várni a langyos
esőt, ami lemossa majd a port, és sár-
rá változik, de feküdni csak tovább,
miközben gerinced alatt folydogál,
csorog el szép lassan az idő leve.
