Ardamica Zorán: biztosít; szerdáid felé
biztosít
kinek fejére évekig
csöpögött hideg víz
nyílt koponyában meglágyult
aggyal létezel napról
napra haladva
irányban tartva megszokást
konstanst véglegest
semmi cselekedettől
döntéstől munkától fölös
impulzusok által sem belső
ösztönszerű indíttatásból
zabolázatlan érzelemtől
ritmus fel ne boruljon
lassú történés meg ne döccenjen
folyamat meg ne szakadjon
semmi áron reggeltől
feloldozó estig estétől
megnyugtató reggelig
függetlenül
jellegétől tartalmától céljától
mert úgyis mindegy
ura nem lehetsz
nem te szabod
minél tovább van ami van
annál erősebb félelmed a változástól
dagad belülről épül sejtjeidbe
húrok izzadó rezgései vén hangszerfák
rezonáns rostjait rendezendő egymás
mellé ideális helyzetbe
csillapodj nem kell félni
a cseppek hullnak tovább
vérnyomásod normában
vérgázok cukorszint rendben
reflexek elfogadhatók
lélegeztetés egyenletes
kómád stabil létet biztosít
szerdáid felé
keddenként ha már
kivitted a kukát
ellenőrizted mennyit süllyedt
megint a felpuhult aszfaltpuding
feleségeddel épp elhajtó
kocsid keréknyomában
a szűk hídon
ahol parkoltok kóborkutyák hugyozta
szelekben zörgő vaskapud mögött
keddenként ha már
adtál enni a macsekoknak
s Bundás szeretetteljes
nyálát lemostad kezedről
mindig megnézed
kell-e kaktuszokat öntözni
a lépcsőfordulóban
aztán eloltogatod a gyerekszobában
fürdőben úgy felejtett lámpákat
megmosolygod mekkora
elszántsággal gyalogol
el ablakod alatt Jóska
hat tizenötkor esőben sárban
a szomszéd kiskocsmába
beveszed gyógyszereidet
a betahistin folyton elfogy
pont mikor legjobban kéne
mint fránya papír sárga ledekkel
villódzó nyomtatódban
kinyitod főnököd mailjeit
Pandora szelencéit lassan
óvatosan szőrös szarvú ördög ki
ne ugorjék onnan persze kiugrik
ütemtervszerűen tudtad előre
úgyis
rácsodálkozol a keddek
s a világ stabilan forgó rendjére
e periodicitás unalmas
biztonságára időt mérő
bús hatalmára
lecsorognak a keddek Jóska torkán
szigorú szilvapálinka: másnapok
émelygését alapozó múlt
szisztéma e lejtőn
szilárd szerdáid
felé
Kiss Dávid: Masszáda; Seregélyek
Masszáda
Mikor alászállsz a mélyföldre,
hallani véled lent
az első szavak csendjét,
megfürdesz benne és
vörösre csípi a szemed,
iszappal burkolod be a tested, hogy
hasonló légy ahhoz,
akit sárból gyúrt világra az Isten.
A nap és a szél megaszalnak,
hárfázni kezdesz és lassan
re-pe-dé-sek je-len-nek meg
bő-rö-dön, ve-rej-té-ked-ből
só-kris-tá-lyok vál-nak ki, de
te újjászületni készülsz és
pengeted tovább a húrokat.
A megszokott pont alól nézve
minden síkság hegymagas.
Fent aztán rájössz, hogy Masszáda
tengerszinten fekszik és
csak oda értél vissza végül,
ahonnan elindultál.
Tündöklő palotát
vártál, romok közt állsz:
készen, hogy megmászhass
igazi csúcsokat.
Seregélyek
Permetszagú ruháin több
volt a lyuk, mint az anyag,
zokniját is évi tízszer
stoppolta meg a mama,
régi smasszer-zubbonyán nyarakat
unatkoztunk végig a fűben,
rendszeresen
lepisiltük a snidlinget
és jelzéseket küldtünk
az univerzumnak
egy indiánkürttel,
amibe sok-sok éve
fészket rakott a fecske,
szóval
bizonyítékot találtunk rá,
hogy van élet
a szőlőn kívül is.
Közben
a padlásra bevette magát
a rohadtnyest és a kurvaseregélyek
megdézsmálták a cseresznyét,
háború dúlt,
de öregapám sosem
hagyta, hogy összeomoljon
a rendszer: a káosz
szőlőindaként
fonta körbe
a saját magának
kijelölt börtönkörletet,
mert a szőlő felett
ő őrködött,
reggelente szemlét tartott
és kiáltott, hogy
heh
és a szomszédból
visszaszólt a Kelemen, hogy
heh
és több szóra
nem is volt szükség,
mert ebben minden
benne volt,
amit az életről
tudni érdemes:
heh.
Aztán a mama kiáltott,
mert az öreg megint kirotálta
a virágokat,
és a gazzal együtt kihúzkodta
az epret,
idén sem lesz már belőle semmi,
ahogy eddig sem volt soha,
hiába
próbálkozott és ez fájt neki,
ahogy valószínűleg mindig is
fájt, ezért kiáltott.
A kunyhó mellett
régen még egy egész
hordó állt,
nekem így mondták legalábbis,
mert én már csak
egy törött darabra
emlékszem,
de kezdetektől fogva
tudni véltem, hogy
mint a mesében, egy madárka,
talán pont egy seregély,
minden évben rászáll
és lecsippent belőle egy kicsit,
ezért cikkcakkos a széle
és ezért ér már csak bokáig.
Azóta is így mérem
az örökkévalóságot, sokszor
álmodom a permetszagról,
hogy szívesen körbevesz újra,
mint régen, egy másik világban,
mikor még fickó voltam
és nem szégyen,
csakhogy mostanában mintha
már gyakrabban csippentene
az a madár és én
félek, hogy ezúttal
túl korán
jön a szüret és más viszi a puttonyt
helyettem: a szőlőt
kivágják,
és nem jönnek többet a seregélyek,
és akkor
az űr mély
útján egy
kétütemű
motor
örökre
leáll.
Kovács Márton: Szervek vaksága; Szemétdombon
Szervek vaksága
Bízom a figyelmetlenségemben.
Rosszul mértem fel a súlyom. Könnyebb vagyok
egy üres doboznál, amiről azt hittem tele van.
Nehezebb egy testnél, amit végül a hátára kell fordítani.
Az egészséges férfi súlyát mutatja a mérleg.
A szíve akkora, mint az ökle. Kiterített bőrén
elférne hat nő, aki magáénak mondta valaha. Szorosan,
kényelem nélkül. Csalódottan masszírozza izmait,
ha reggeli nyújtózkodás közben beáll a görcs.
Szétszedem és összerakom, csak a végeredmény
nem pontos. A belső szervek vaksága rokon még
csukott szemeim sötétjével.
Szemétdombon
A kutya nem figyel, örül minden idegennek, átvert
vele a hentes. Előtte a vágóhidat őrizte, hiába
gyanakodtam, hergeltem napokig. A kapuba kellett
parkolnom felkapcsolt reflektorokkal, fényük körberajzolta
a kertet, inkább udvart. A telepen a szemétkontinensek
kerítéstől kerítésig vándoroltak. Patkányok hasították felszínük,
mint messzi tengerekben úszó turisták a langyos vizet.
Az elterülő szagban régi otthonok illatát kerestem,
amikor három alak átugrott a palánkon.
Leállítottam a motort, felhangosítottam a rádiót.
Áfra János: A kérő; Az elhagyás
A kérő
Újholdkor végy magadhoz téglát
vagy más porhanyós vörös követ,
hasíts le belőle két ökölnyi darabot,
majd mozsárban törd apróra őket.
Hosszú, körkörös mozdulatokkal
porlaszd el, s a színt egy tyúktojás
sárgájával keverd össze, csepegtess
hozzá háromkortynyi disznózsírt
a szádból, vonulj el a vízeséshez,
vetkőzz meztelenre, és tested
százhúsz percre engedd tisztulni
az örökmozgó sziklaszéli vízsugárban.
Szárítkozz meg, aztán a víz fel-
színét figyelve a kapcsolódás jelét
mázold melleidre. Engedd dolgozni
a mozdulatok ösztönét. Vörösbe
mártva kezed, gyorsan formáld
a szent növény szimmetrikus íveit.
Majd a nap felé fordítva arcod
és mellkasod, szárítsd meg tested
ábráját, égjen bőrödre a festék,
hogy mikor fekélyes sebeidhez érsz,
a fertőzés veszélyével együtt
vállalni tudd a kínt is, és amikor
minden szín lekopott rólad,
látni lehessen legnagyobb szerved,
a bőröd hol nem pirította szét
a nap. Az eljövő hámos barnaság
háttérül szolgál majd az ábrának,
amit újra meg kell erősítened.
A következő újhold éjjelén
ismét érlelj szeretetet tégla-
poros oldatban, s fesd át más-
nap a világosabb bőrrészeket,
szárítsd úgy, ahogy elsőre tetted.
Addig ismételj így, amíg a követ-
kező év reggeleinek egyikén a ki-
szemelt férfi meg nem kéri kezed.
Az elhagyás
Ha életéből kizár a férfi, akit akartál,
és már nem érdemel több kegyelmet,
rajzold arcát rég elégett tüzek hamujába
erősen, frissen szakajtott akácfaággal.
A fej tetejéhez szórd megtalált hajszálait,
ezzel pontosan azonosíthatóvá teszed.
Magvaitól száraz zsebkendőket rakj
a szemgödrök helyére, s ha nem találsz,
szerezz tőle más konzervált testnedvet.
Két tojást törj fel, és öntsd arcára,
majd gyűjts házad közeléből száraz ágakat,
támaszd őket sátorszerűen egymásnak,
elzárva hamuba rajzolt vonásait.
Amint tüzed fellobogott, égesd el ott
a férfitól valaha kapott kedves tárgyakat.
Vesd lángra a kézzel írt leveleket,
vesd lángra a kiszárított virágokat,
vesd lángra a behempergett ágyhuzatot,
aztán utolsónak sírd tele zsebkendődet,
s a férfi arcképével együtt dobd tűzbe azt is,
majd hagyd szétperegni kimerült vágyaid.
Hetek telnek el, mire méh szállja meg tested,
de onnantól ismét készen állsz az érkezőre.
Zalán Tibor: Bobó, a delfingyerek; Bobó Vordernbergben
Bobó, a delfingyerek
Ma a tengeren hajókázva
delfint láttunk. Kényesen
emelkedett ki a vízből, és
kényelmes ívvel merült
a hullámokba. Izgalmat
éreztem és kíváncsiságot.
De ő már visszalebbent
víz alatti birodalmába,
és nem dobta fel magát
többé. Később egy kis
delfint láttam előtáncolni
a hullámokból. Ami elsőre
feltűnt, hogy sehogy sem volt
delfin formája. A második,
hogy rám nevetett négy
foggal és teli szájjal. Bizony
Bobó, ki nem találod, épp
téged vizionált oda a képzelet
és a vágyakozás a képre;
fekete fürdőnadrágban,
amilyenben úszás közben
látni szoktalak, kedd
délutánonként, a szálloda
tanmedencéjében. Te
fickándoztál, mókáztál,
mutatványoztál a delfines
vízen! Na jó, ez most csak
egy villanás. Amúgy meg,
vigyázz magadra, kis
delfinünk, és fürgén vedd
a tempókat, hogy előttünk
érj haza zöldfalú szobádba!
S ha jól figyelsz, álmodban
fürge, vidám kis halak ,
talán épp delfinek, fognak
fickándozni plafonod magasában…
Bobó Vordernbergben
Egész éjjel hó esett,
fehérek mind a hegyek,
kinéz Bobó az ablakon,
felhő csúszkál hegyoldalon –
ez a fehér biztos a hó! –
töpreng el egy percig Bobó:
ki kéne próbálni!
A magasba felviszik,
kis szánkóra ültetik,
huzigálják jobbra-balra,
hidegtől piros az arca;
ne oly gyorsan, ne oly vadul,
mindez kiüthet még balul,
visít, s kacag rajta.
Első havam megőrzöm,
a zsebemet megtöltöm
a legtisztább, puha hóval,
fehérnél is ragyogóbbal,
otthon aztán egy marékkal
adok rokonnak, szomszédnak,
a rászorulóknak.
Egész éjjel hó esik,
itt az égből kitelik,
ébred Bobó, esik a hó?
Lesz-e egy-két zsebre való?
Attól, aki külföldön jár,
mindenki ajándékot vár,
én viszek, ahogy illik!