• Makai Máté

Nimfák bosszúja

(Lanczkor Gábor: Folyamisten. Libri Kiadó, Budapest, 2014)

Lanczkor Gábor Folyamisten című regénye bátran nevezhető a műfaj konvencióit részben felrúgó, de mindenesetre időszerű szövegnek, amennyiben azon kortárs művek sorába illeszkedik, amelyek eltekintenek a prózai szöveget általában uraló narráció kizárólagosságától, alárendelve azt egy motívumok által determinált regénypoétikának. Mindemellett – és ez már inkább a legaktuálisabb filozófiai tendenciák részesévé avatja a művet – a nyelv metaforikus megnevező képességei helyett szimbólumok és egymás mellé rendelt motívumok halmozásával alapozza meg viszonyát az elbeszélendő témával.

A rendkívül finomra munkált szövegtest több történetet mesél el egymást követően, hol más szerzőktől vett, hol saját versbetétekkel egészítve ki a regényt. Kérdéses ugyanakkor, hogy szabad-e a Lanczkor művét több szálon futó regényként értelmezni. A Folyamistenben Gellei János atya, Esther és Ságvári László, illetve Míra vonatkozó – vélhetően párhuzamos – történeteit olvashatjuk, amelyek nem egy katartikus regényzárlatban találkoznak, akár egy lehetséges több szálon futó regény elbeszélései, hanem bátortalan, megengedő rejtjelek mentén. Mindannyiuk életében fordulópontot jelent a víz, a folyó, egyfajta folyamistenség és víz-neműség jelenléte, ami végül elvezeti őket személyes pusztulásukig. Míg Gellei atya tudattalan rezdüléseinek felszínre törését a római Teverében történő megmerítkezése előzi meg, Esther pedig egy rejtélyes ködben lopódzó erő és erőszak áldozata lesz, hogy aztán az indiai Jamuna folyó mentén találja meg a végzetét, addig Ságvári London részben beboltozott folyóhálózata után kutat. Mírának, a regény talán legobskúrusabb szereplőjének (bár szövegbeli jelenléte aligha nevezhető szerepnek) pedig egy mágikus szerelem hívó parancsára kell szintén a Jamuna folyó forrásához érnie, hogy ott szülje meg gyermekét. Ha nem is szálak, úgy tűnik, személyes életfolyamok tartanak valamerre, nem egy közös irányba, de egy közösen tapasztalt szólongató erő nyomán: „fülnek idegen frekvenciatartományokból” hallva egy „hívást, amelynek tárgya és a célja is önmaga”. (254‒255.)

Mindez azonban, állapítja meg helyesen a regény egy korábbi recenzense, (Papp Máté: Az üledék álma. Kulter.hu) aligha írható le a posztmodern regénypoétika fogalomkészletével, melyet leggyakrabban a szövegek metanyelvi kimunkáltságával, metalepszissel, az írás körülményeinek folytonos tematizálásával, a regény „írottságára” való ismétlődő rámutatással, illetve a narratívák hitelességében való kételkedés tapasztalatával azonosítanak. A Folyamisten nem a világ elbeszélhetetlensége mellett kardoskodik, inkább arra törekszik, hogy saját valóságának alapjait fektesse le a látható világ alá. Így a beboltozott londoni kanálisok titkos rendje a regényben bujkáló szövegszervező erők metaforájaként értelmezhető. Ahogy – a talán szükségtelen, mert redundáns – Epilógus című fejezetben írja a szerző: „a tiszta ész álma”, „az álmok kollektív emlékezete” (316.) tartja fogságában a Folyamisten struktúráját. Egy kitalált profán mitológiát hív segítségül, mely háttérzajként és magyarázatként szolgálhat a regény hosszabb-rövidebb fragmentumokból álló, az első olvasat számára idegen szimbolikával historizáló szerkezetére. A folyamistenség, bár sokkal inkább folyam-nimfák – utalva ezzel a görög mitológiában tendenciózus gesztusra, miszerint a földrajzi helyeket „alsóbbrendű, részben helyhez kötött istenségekkel, nimfákkal népesítették be” – (317.) azok az erők, melyek hatással vannak a regény látszólag öncélúan motivált narratív elemeire. Esther megerőszakolásának környezetét is mintha nimfák baljós jelenléte hatná át: „Sírtak a kisbaglyok. Legalábbis így tudta még kislány korából az eredetét ennek a különös, többszólamú nyüszítésnek, amely a sötétbe borult London Fields park roppant platánjai között így szólt, mintha hinták nyikorogtak volna, amelyeket rég nem olajoztak meg.” (113.)

Ahogy a Tisza partjáról származó Gellei atya lelkében bujkál a tiltott és vágyott, tabuként rejtőző homoszexualitás, ugyanúgy lappang Esther szíve alatt az erőszakban fogant gyermek élete. Akár London betemetett folyói. Azonban búvópatak-metafora csak az egyik eszköz, vagy utalás, melyet Lanczkor az olvasója kezébe ad, melyekkel egyszerre zavar össze és húzza szélesre az értelmezési lehetőségek horizontját. „Londonnak kulcsszerepe van a történetünkben” – (316‒317.) olvasható az Epilógusban, mely többek között az elnyomott folyami minőségek felszínre törésének helyszíneként is funkcionál. A természeti erőkre történő újabb és újabb utalások, minthogy Esther megerőszakolása kapcsán is felmerülhet, talán nem is elő ember követte azt el, továbbá a főszereplők sorsának a vízhez fűződő rejtélyes viszonya egy profán mitológia forradalmának színterévé avatják a Folyamisten szövegét. Ezzel olyan nemsátáni és nem is sorsszerű erők tombolásának lehetnek tanúi az olvasók, amelyek már amiatt is csak visszafogottan mutatkozhatnak meg a regény lapjain, mert elfeledettségükben, elnyomásukban a hozzájuk fűződő – többek között nyelvi – hagyomány is látszólag feledésbe merült. Látszólag: mert egy hamis hagyományról van szó – avagy egy hagyomány teremtéséről. Így az elbeszélés olyan vulgáris mítoszok iránymutatására is rászorul, mint az alternatív popkultúra egyes szerzőinek idézése, gondolva itt John Frusciante, a Swans vagy a My Bloody Valentine műveinek emlegetésére. Mindemellett a Lanczkor által is szerzett Anarchitecture (Soundtracks for a Novel) zenéje, ami a regényben szereplő Esther zenekarával azonos, szintén a Folyamisten szándékosan törékeny struktúráját hivatott alátámasztani, amennyiben annak törzsies, perkusszív, repetitív stílusa ellenáll mindenféle ismert dalépítkezési formának. A szokatlan módon torzított gitárhangzás és a felismerhetetlen zajok szintjéig lecsupaszított hangok szekvenciái azt benyomást kelthetik, mintha a hétköznapi élet felszíne alatti zajok nem az anyag puszta vetemedéséből hanem valamiféle tudattal rendelkező pantheosztól származnának. Hacsak nem éppen az volna az Anarchitecture szerepe, hogy az anyag, a természet új mitológiáját keltse életre. Hogy mindez „anarchi-texturaként” is értelmezhetővé teszi a szöveget, az nyilván nem szándékolatlan hasonlóság eredménye. Ám mindez kevésbé a bomlás anarchikus termékeként, mint inkább minden emberi architektúra ellen ható tendenciák képviselőjeként aposztrofálja a regényt, ami egy álmitológia sugallata szerint már jóval az ember előtt jelen lehetett.

A regény lapjain öncélúan összeverődött tartalmak, a versbetétek, a párhuzamos történetek nem hiábavalók: a káosz rendje, a rend káosza fűzi össze őket: „Társadalom, Természet egyként Chaos édesgyermekei, aki bár nem zabálta őket föl, mint Saturnus az övéit, mi mégis úgy jártunk, mint ha megtette volna.” (316.) Mindez egyfelől a narratív próza műfaji kódjait kifigurázó (posztmodern) poétikákat is iróniával kezeli, amennyiben egy kollázsnak tetsző könyv lapjain bármi bármivel összefűzhető, s nem egy jól szervezett értelemnek, hanem egy kívülről látható – ám aligha érthető – motívumnak rendelődik alá. Hogy a főszereplők történeteit, romlását, útját mi köti össze, az aligha következtethető ki a regény narratív struktúrájából, ennyiben a Folyamisten valóban csak részben olvasható regényként.

Az mindenesetre elmondható, hogy Lanczkor Gábor a megfelelő mértékben aktivizálja így is az olvasót, aki jobban teszi, ha nem átrohanni kíván a szövegen, hanem a regényről mint kész műről való elképzeléseit félretéve inkább a motívumok, a pusztán materiális jelentéstelen ismétlődéseire szegezi a tekintetét. A regényben egymás mellé kerülő szimbólumok ugyanis aligha utalnak többre, mint a regény, vagy általában a nyelv és a világmegértés eredendő szimbolikusságára. Mindez ugyanakkor egy kortárs tendenciába illeszkedő destruktív prózapoétika példája is (elég csak Bartók Imre pszichedelikus prózatrilógiájára gondolni): már nem az áramló, teleologikus narratívák uralkodnak, nincsenek modern ideológiák és elméletek abban a szellemtörténeti hagyományban, ahová a kortárs művészet jutott. A popkultúra jellemzői ismerhetők itt fel: tárgyak, képek, anyagok, hangok, helyek, motívumok, személyek, cselekvések előzetes eszme nélküli kihelyeződései és ismétlődései, láthatóvá tétele – kulturális anarchia, ami saját várat épít. Mindezt annak a metaforikus gondolkodásnak helyébe lépteti, amely a világ megfejtését tűzte ki egykoron céljául.

Mégis (és ez a „mégis” az, mely aktivizálja az olvasót) sejthetően ott munkál a háttérben valami, motoszkál egy sejthető erő, egy megbántott régi istenség, akiről sejtésünk sincs, ahogy a rendkívül óvatos Lanczkornak sem. Ettől masszív és szolid a Folyamisten: egy lappangó metafizika titkos története, annak ellenére, hogy semmit nem ismétel meg abból, ami metafizikai volna, ami magyarázni próbálná a világot. Az ábrázolás tisztasága látszik felbukkanni könyvében – az ábrákat aztán értelmezze az olvasó. Emiatt valóban kérdés az is, hogy tényleg kár-e azért az Epilógusért, amely túlságosan is sokat tesz hozzá a jól működő, éppen eleget elhallgató és éppen ugyanannyit megmutató főszöveghez. (Éles Árpád: A káosz vízrajza. Népszabadság Online)

A Folyamisten különlegessége ugyanis éppen abban rejlik, hogy egy nemlétező isten megnevezésével az olvasónak kínálja fel annak lehetőségét, hogy az említett világmagyarázat (erő, metafizika, isten) létét megítélje. Annak, hogy köze volna Gellei János teverei megmerítkezésének a lelke mélyén megbúvó erők megmutatkozásához, hogy elvezet-e mindez a London elveszett folyóhálózata után kutakodó Ságvári halálához, vagy Esther erőszaktevőjéhez, az csak sejthető. Ha van közöttük összefüggés – egy mítosz, egy isteni médium közbelépése – az csak az olvasatban válhat valóságossá. A Folyamisten termékeny modellregény, annak példája, miként létezhet a regény az olvasóban, az értelmezésben, és csakis ott. Mindezek után már csak az vár válaszra: két könyvborító között az égvilágon bármi egymás mellé helyezhető?

Az igazi ember parainesise

(Pavel Vilikovský: Egy igazi ember története. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2014)

2014. október 18-án Pozsonyban mutatták be Pavel Vilikovský legújabb regényét eredeti, szlovák nyelven, illetve magyar cseh és lengyel fordításban. Az Egy igazi ember története címet viselő alkotás a 2014-ben induló K4 könyvsorozat első kötete. A közép-európai kezdeményezés célja, hogy minden évben egy időben jelentessék meg a négy ország valamely szerezőjének művét mind a négy nyelven, biztosítva ezzel a közös örökség, irodalom egyidejű élvezetét. A könyv mind a négy nyelven K-betűvel kezdődik (kniha, könyv, książka), innen ered az elnevezés is. A regény magyarul a Kalligram gondozásában Garajszki Margit fordításában jelent meg, aki többek között a K4 projekt értelmi szerzője is. (R Kiss Nelli: Négy könyv a visegrádi négyeknek. Magyar Nemzet Online)
Pavel Vilikovský az 1960-as években induló szlovák prózaíró generáció egyik legjelentősebb képviselője. Központi témája Közép-Európa múltja, szocialista államberendezkedése, identitása, népeinek összefonódása és az egyén, a kisember boldogulása. Míg Az élet örökzöld hátaslova című regénye (1999) a k. u. k. hadsereg ezredesének abszurd története, addig további művei már a második világháború utáni időszakban játszódnak. Ezek közül is talán a legismertebb A gonosz önéletrajza, mely két látszólag egymástól független kisregényben mutatja be a morál bukását egy besúgó és egy nyugdíjas tanár történetén keresztül.

Az Egy igazi ember története is tragédia, a teljes erkölcsi megsemmisülés tragikomédiája. A főhős 40. születésnapjára egy naplót kap fiától, ami felforgatja addigi életét; úgy gondolja, fia meglátta kivételes képességeit és azért ajándékozta neki a kulcsos könyvet, hogy leendő hősként ebbe írja memoárját. Ezzel párhuzamosan beindul a szocialista gépezet, az építésvezetőből gondnok, majd általános ügyek referense lesz. A szorgos kis csinovnyik főellenőri posztra vágyik és pusztán állampolgári kötelességből, a szocialista vagyon védelmében leleplező levelet ír a minisztériumba, ami a vesztét okozza, menesztik munkahelyéről, családja elhagyja, szolgálati lakását elveszíti. Ebben a kilátástalan helyzetben már csak a felsőbb hatalomban bízhat, ezért állambiztonsági okokból elkezd templomba járni.

Eközben szilárd meggyőződéssel állítja, hogy ő egy igazi ember. Apróbb kiegészítéssel valójában igazat kell neki adnunk, ő az igazi naiv szocialista kisember, aki a titkosrendőrt a barátjának, a helyi bombázót pedig igazi szerelemének tartja. Főhősünk képtelen az értékítéletre, vallásos kollegája temetésén az elhangzó halotti beszédet a pártgyűlések szónoklataihoz hasonlítja.

Végül is, ha úgy vesszük, a pápa és a bíborosai olyanok, mint a kommunisták központi bizottsága, az egyik meg a másik is hirdeti a, hogy is hívják, dogmákat, és az egyszerű közemberek a templomban vagy a gyűlésen meghallgatják, hogy utána hazamennek, és mindenki éli tovább az életét. (104.)

A múlt csak valami ködös emlékként van jelen, amikor még a „tiszteld apádat és anyádat” (10.) parancsolat és bőrszíj uralkodott. Ebben a kontextusban a családi tragédiák is megszépülnek, hiszen hősünk magyar anyja örülhet, hogy egy szlovákhoz ment hozzá, így nem telepítették ki az országból. Az apjának pedig egyenesen hálásnak kellett volna lenni, hogy iparűzési engedélye bevonása utána a börtön helyett a Vzorodev termelőszövetkezet várt rá.

Főhősünk megmutatja, „mi rejtőzik benne”. (49.) Meglátása szerint igazi férfiként szélesebb látókörrel rendelkezik és meg tudja ragadni a tágabb összefüggéseket, „megvan a magához való esze.” (48.) és „igazi harcos”(Uo.) A regényben ennek ellenkezőjéről tesz tanúbizonyságot. Kultúrával és „magaspolitikával” (89.) nem foglalkozik, a szép, lehetőleg vékony képeskönyveket esetleg „kovbojos” (87.) történeteket szereti, és Budapestről is csak a Váci utcára és Skála áruházra emlékezik. Szellemi társásnak viszont csak a feltűnően csinos Vikinát tartja, mindenki másnak folyton elmagyarázza, „hogy is vannak a dolgok” (35.). Hiszen szerinte a nők „egy béka vagy inkább kotlós szemszögéből látják a világot” (167.), ezért anyja, felesége folyamatos okításra szorul, a gyerek még taknyos, „az öreg fejbe” (98.) pedig „nehéz beleverni az újdonságot.” (Uo.) Fennhangon hirdeti, hogy, „egy igazi férfi nem táncolhat úgy, ahogy a nő fütyül” (47.), amikor azonban a parfümillat elbódítja, bármire képes Ožgajová elvtársnőért. A nő jó érzékkel rátalál irányítható bárgyú hősünkre és egy-két csók, kocsmai találkozás, ártatlan ölelkezés erejéig elcsábítja az igazi férfit. Ez a kis flört éppen elég arra, hogy főszereplőnk állását kockáztatva támogassa V. állítólagos jugoszláviai rehabilitációját, vagyis mint később kiderül emigrációját, és arra, hogy a megcsalt feleség elhagyja férjét. Hősünk itt bukik el először, ekkor még csak férfiként. Elhiszi a nő összes hazugságát, és a végsőkig kiáll mellette, felesége lelkiállapotáról pedig nemes egyszerűséggel így nyilatkozik: „Edita talán egyáltalán nem eszik bánatában csak azért, hogy sajnáljam őt, […] felőlem aztán nyugodtam truccolhat, nem árt, ha lead pár kilót”. (184.)

Főszereplőnk nem érzi szavai és tettei súlyát, és egy hirtelen ötlettől vezérelve felkeresi Ondro „unokatestvérét” az állambiztonsági hivatalban és segítséget kér tőle. Az állam nem hagyja magára a becsületes kádert, a jó ismerős rögtön kisegíti bajbajutott emberünket és olyan munkát ajánl neki, ahol „még főiskolára sem kell” (216.) járni „vagy valami hasonló butaságot csinálni” (Uo.), csak résen kell lenni és ájtatosan szóba elegyedni a hites nénikkel, bácsikkal. Így a nagy viszontagságok, szenvedések árán megszületik az igazi szocialista és elbukik az ember.

A szerző nem egy emberi sorsot, hanem egy típust képez le. Ez számomra a regény gyenge pontja, hiányzik a szereplőből az eredetiség, valami apró egyedi vonás, ami élővé és nem egy egyetemes tanmesévé teszi a történetet. Apa negyven éves, nem túl kopasz, nem túl pocakos balfácán, szereti a focit és „ha arra kerül a sor” (19.) szereti anyát is, a sötétben. De apa ennél többet akar, megelégeli az asszony izzadságszagát és elindul felfelé a vörös szőnyegen. Tipikus helyzetekbe keveredik tipikus szereplőkkel, a jó illatú V. szűk, sötét szobába csalja aktát keresni. A titkárnő izgató és intelligens, az asszony számára pedig az „a legfontosabb, hogy ne legyen por.” (35.) A gyerek szegecses karkötős kamasz, aki az esti magolás helyett zenélni jár, az öregeknek pedig fogalmuk sincs a világról és még vallásosak is. Hősünk csak ezeket a sablonokat érti és tudja elmesélni, ennyit lát környezetéből, a lélek apróbb rezdüléseit képtelen értelmezni, nem látja felesége fájdalmát, kollegája intő tanácsait irigységnek véli, és ami a legfontosabb: nem érzékeli a fenyegetést.

Ezt az egyszerű világképet tükrözi a narráció, az egyes szám első személyű elbeszélés, ami a regény kulcsa. Ez a primitív perspektíva és nyelvhasználat kísérlet arra, hogy megértsük főszereplőnk külső, de főként belső változásait és ezt „a világot”(168.), úgy lássuk, olyan szemszögből „ahogy van, reálisan”. (Uo.) Ebben nemcsak az elbeszélő naivitása, hanem nyelvi kliséi is segítenek. A szövegben többször feltűnik hősünk hitvallása, miszerint „szél ellen nem lehet pisilni” (24.), vagy „a férfi számára az élet harc” (48.) és „a nő a harcos öröme” (48.). És ami a legszörnyűbb, emberünk ezeket az aforizmákat szellemi öröksége részeként fiára hagyományozza. A szöveg nem gyönyörködteti az olvasót, de még az írót sem: „Amikor elolvastam a kész művet, a fogalmazás öröme elillant és csak a szörnyülködés maradt hátra.” (Garajszki Margit: Pavel Vilikovský: Egy igazi ember története, Pavel Vilikovskýval Garajszki Margit beszélget. Litera) 
A hang célja nem is a gyönyörködtetés, szórakoztatás, hanem a meghökkentés, mert amíg pedig az olvasó és író szörnyülködik, addig hősünk nagy magányában a katekizmust mormolja és megpróbálja felidézni a gyerekkori miséket, mikor kellett letérdelni és keresztet vetni. Hiszen új feladatára készül, vasárnap a Szentháromság templomba megy. És ekkor, a zárszóval értjük meg ennek az igazi embernek a tragédiáját, aki anyai üdvözlettel felvértezve a saját anyját megy elárulni. A hang elnémul, mi pedig rájövünk, hogy ez az egyszerű, ártalmatlannak tűnő, intelem rettenetes időkről tanúskodik. Igazi bukott hősünk parainesisének utolsó sora pedig még mindig a fülünkben cseng: „a jó isten kísérjen utamon.” (222.)

• Vidosa Eszter

Fájdalmas szembesítés

(Szabó T. Anna: Kerített tér. Magvető Kiadó, Budapest, 2014)

Az élet és a halál kettőse, illetve a hit problematikája határozza meg Szabó T. Anna legfrissebb kötetének verseit: a Kerített tér egy rendkívül összetett motívumrendszerrel operáló, nyugtalan, mozgalmas, több helyen a végtelenségig leterhelt, nyomasztó szöveg, amelyet koherens kötetként érdemes olvasni − a kérdés csupán az, hogy nem roppan-e össze mégis a szöveg egy ilyen súlyos jelentéshálózat alatt?

A Kerített tér lírai énje is tudatában lehet az említett terheltségnek, hiszen már a hat ciklusra bontott kötet elején, rögtön a prológusverset követően a következőképpen szólítja meg az olvasót: „Mit remélsz? / Felfrissülést? / Tisztaságot? / Ha kellemesen melenget, / elég? / Ha kád a vers − kilépve / meztelen vagy.” (Au lecteur, 9.) A költeményt érdemes a Szilánk címet viselő, ars poeticaként értelmezhető verssel együtt vizsgálni: „Csak olyat írj le, ami szúr és meglep. / Csak azt, amihez nincs erőd, se kedved.” (10.) A két szöveg közötti feszültség előrevetíti az egyébként az egész kötetben végighúzódó ellentétezést, illetve a tükör-szimbolikával is összekapcsolható, amelyre már az említett prológusvers is felhívja a figyelmet − kötet olvasása közben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy egy minden tekintetben precízen és tudatosan szerkesztett kötetkompozícióval van dolgunk. A legelső, Szemben című költeményben ugyanis kiemelődik az a kettősség, ellentmondásosság, illetve a tükör-motívum, ami a Kerített tér valamennyi versében visszaköszön, és az élet‒halál ellentétpár, és ez a test, a szubjektum, a tapasztalás és a hit kérdésköreihez kapcsolva is sokatmondó lehet. A vers a szöveg és a szerkezet szintjén is hangsúlyozza a tükrözés szerepét, szembeállítja az ördögöt az Istennel, akikben egyaránt visszapillantva magunkra ismerhetünk − a két, négy-négy soros strófát csillaggal választja el, nyomatékosítva az önmagából kifordított ellentétezést. A szövegben szereplő tükör másik oldalán eközben megjelenik a szubjektum, pontosan annak életre hívása és eltörlése: „nem kér, nem szólít, nem nevez meg, / nem mondja azt sem, hogy szeretlek, / mert nem vagy és a tükör sincsen: / tükörbe nézel, ott van Isten.” (Szemben, 5.)

A Kerített tér az a tükör, amelyben a szubjektum felfedezi önmagát, önnön ellentmondásait, és kérdésekre feltevésére készteti az olvasót, és bár a kötet befogadója a háborúk, az erőszak, a fájdalom és a halál világába csöppen, ahol hátborzongató módon mégis monotonitás és a fáradt kilátástalanság dominál. „Ha azért eszel, hogy majd enni adj, / ha loholsz, amíg kilóg a beled, / ha nem érdekel, hogy csak ennyi vagy, / ha saját magad kizsigereled, / ha holtan dőlsz be mindennap az ágyba, / ha álmod horgán nem kapsz oxigént, / ha az agyad már csak pislog, mint a lámpa, / ha halnál már, csak nem tudod, miként.” (Haszon, 102.) Ebben a kilátástalan, borúlátó és húsbavágóan szókimondó lírai világban összecsap a reménytelenség és a hit, az élet és a halál: a versek nagy kérdése egyértelműen az, hogy lehet-e a háborúk, a kegyetlenség és a szenvedés közepette hinni, és hogyan próbálja meghatározni önmagát így is a nyelv keretei között rekedt szubjektum: „csupasz szavainkkal / hálóba fogjuk a fogalmakat, kijelentjük és körülírjuk őket, / mintha mindezzel bármit is tehetnénk.” (Mérhető, 59.) A beszédes című Teremtésben jelenik meg talán a legerőteljesebben az említett tükör-szimbolika, és amely a legjelentőségteljesebben reflektál a kötet a vallás problematikáját és a lírai én identitáskeresését bemutató alkotásaira: „Tükör tükör tükör tükör / kinek vagyok a tükre / ki nézi bennem önmagát / ki forgat így örökre [...] ki mozgat engem milyen úr / született hogy születtem / kívülről néz a két szemem / egymásba néz a két szem”. (24.) Az ambivalens Isten‒ember oppozíció egészen pontosan a kötet közepén elhelyezett költeményben, a harmadik ciklus záró versében éleződik ki a legjobban: „Isten teremt embert, / ember teremt istent, / istenből lesz ember, / emberből lesz isten, körbe-körbe, nézz tükörbe, istenszem néz vissza rád.” (Hajsza, 56.) Precízen és tudatosan kialakított kötetkompozícióról beszélünk tehát, ahol a versek elrendezése és a tematika, illetve a tükörmotívum is összehangolt.

A tükör elé állított szubjektummal párhuzamosan a test egységessége is felbomlik, ezt pedig a lírai én naturalisztikus, részletező testábrázolásokkal teszi érzékletessé. Lépten-nyomon sejteket, testnedveket, pórusokat, szerveket, testrészeket látunk: „Szétvakarják / a sebeket, avas körmök alatt / századok zsírja, hamuja, a vér / körbeviszi a fertőzést a testben.”(Vitiosus, 91.), vagy „Fény felé csak sejtről sejtre, / mit se várva, mit se sejtve, / nedved és húst énekelve, / felfelé csak sejtről sejtre.” (Sejt, 46.), illetve kötet tematikájára is reflektálva: „Csupa elemi cella. / Rácsparaméter, konstelláció. (...) Be vagyunk zárva, be vagyunk kerítve. / Csak a lélek nem kristályszerkezet. / Mégis könyvben fekszünk, kiterítve: / hisz mindenünknek mi adunk nevet.” (Térrács, 48.) A lecsupaszított, kiforgatott test Szabó T. Anna egyik visszatérő, sokat hallatott témája: az anyaság, a szülés és a gyermek képe, amelyek jelen kötetben mind kiemelt szerepet kapnak, általában ennek vetületében jelennek meg. „Nézek és néznek, sírnak és sírok, / ölelek, míg ölelni bírok. / Eszem, utána engem esznek. / Szültem, és egyszer eltemetnek” (Éva, 18).

A kötet hol burkoltan, hol egyértelműen pontos adatokkal közelít a közéleti költészet felé, szintén a test‒identitás nézőpontjaiból megragadva, megoldás kínálása nélkül, borúlátó hangulatban, kíméletlenül és sokkoló nyelvezet segítségével. Ilyen tekintetben kiemelkedő vers például a Négy halott, amely valós eseményeken alapulva mutatja be négy kisgyermek értelmetlen halálát, köztük egyértelműen 2009-es tatárszentgyörgyi gyilkosságot is, amelyet három másik tragédiával állít párhuzamba: minden esetben marginalizált csoportokból származó áldozatokról van szó. Hasonlóan égető, aktuális problémára utal a Kis határsértő című költemény, amelyben a közéletben a túlbuzgó migránsvadászként elhíresült röszkei hölgy jelenik meg: „Irénke néni szorgosan / távcsövezik a zöldhatáron: / a hazám, hazám idegent ne fogadjon, / sőt ne is lásson.” (77.) A versben szintén egy gyerek nézőpontja tárul az olvasó elé, aki a kamionban, a húsok között megbújva menekül a háború és a börtön elől. Bár az ártatlanság nyomatékosítása miatt is többször kiskorúak a lírai világ szörnyű történéseinek elszenvedői, a nőkkel szembeni erőszak és nők nemi szerepeiből származó aktuális társadalmi problémák is hangot kapnak a Kerített térben: a családon belüli, nőkkel szemben elkövetett erőszak, a gyerekszülés, az anyaság, a nők családban betöltött szerepének kérdései is felbukkannak, amelyek szintén aktuálpolitikai allúziókat rejtenek: „Fogd be és szülj, ha már muszáj.”(− Légy. − Vagyok., 23.)

Az imént említett költeményekről elmondható, hogy azért is tűnnek ki az általánosabb érvényű szövegek közül, mert ezek poétikailag egyszerűbbek, ezáltal könnyebben befogadhatók: a kötetet ezeket leszámítva, a súlyos tematika ellenére a dallamosság, bizonyos szöveghelynél pedig akár a játékosság uralja. Az elbeszélő sokkolóan könnyeden bánik a szavakkal, a ritmusokkal, például a már említett Teremtés című, kulcsfontosságú versben. „Tükör tű kör kiszúr ki szúr / ki diszponál felettem / ki mozgat engem milyen úr [...] tükörben kör tükörterem / kiforgatott egészen”. (24.) A jelentéssel jobbára éles kontrasztban álló nyelvezet hangulata még jobban mélyíti a kötet nyomasztó atmoszféráját. A lírai én érezhetően ennek tudatában megoldásként felidézi a nagy elődök, például Kosztolányi, Babits vagy Radnóti alakját, és költőkhöz intézett versek mellett számtalan intertextussal is találkozunk a kötetben: „Aki élt, / és szerették, örök? Könnyű vigasz. / Van szám, harapom. Van könnyem, nyelem. / »(Ha szeretsz, életed − legyen. Vagy majdnem az.)«” (Halálhír, 68.) − így tesz utalást a lírai alany a Semmiért egészenre is, teljes mértékben felforgatva a versben említett halálhír potenciális értelmezését.

A fentiekből is látható, hogy mennyire monumentális, sokrétű vállalkozásba kezdett Szabó T. Anna a Kerített tér című kötettel, hogy megalkosson egy roppant mód komplex, a végletekig leterhelő, nehezen emészthető szöveget. Bár a kötetkompozíció jól átgondolt és hatásos, a koncepció problémája lehet az egybegyűjtött versek mennyisége, melyek − az összetettségükből adódóan is − a végtelenségig leterhelik a befogadót. A hat ciklust, a hetvenhét versével, és azok nehézkes tematikájával végül kicsit túlságosan is terhes, vontatott lesz egyszerre olvasni: mintha túl sokat akarna kérdezni, felfedni, megmutatni a szöveg, amelyben rémisztően könnyű elvesznünk − a kérdés csak az, mit kezd ezzel a ténnyel az olvasó? „Szakad a lét szúrt sebe vérzik / míg elnyeli a világpocsolya [...] hadd folyjon az üres idő / mintha nem lenne tér se tét se táj / mintha víz lennék és nem hajó / akinek muszáj” (Necesse, 11.)

• Sebestyén Ádám

A kereteit vesztett létezés

(Varga László Edgár: Cseréptavasz. Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy – Fiatal Írók Szövetsége, 2014)

Varga László Edgár 2014-ben megjelent, Cseréptavasz című verseskötete igazi első kötet, a szó pozitív és negatív értelmében egyaránt. Első olvasás után inkább csak néhány sor, töredék vagy egy-egy szokatlan metafora marad meg az olvasó emlékezetében, és csak többszöri olvasás után sejlik fel a verseket rövid ciklusokká, illetve kötetté szervező elemek jelen- és mibenléte. A legnagyobb kihívást azonban épp az jelenti a Cseréptavasz szövegeinek esetében, hogy még a többszöri szoros olvasást követően is nehéz egységes kötetként olvasni az önmagukban érdekes és jól szerkesztett verseket.

A kötet összesen 5 ciklusból áll (Mozdonytűz; Ezüstpapírba vont szép sörétek; Egynyári hóesés; Nagy jóságos medvék; Capa), melyek alapvetően tematikájukat, motívumaikat tekintve kapcsolódnak egymáshoz. Az első ciklus, a mozdonytűz versei esetében talán az önreflexivitás, valamint az írás mibenlétének megragadására irányuló kísérlet tűnnek a legfontosabb szövegszervező elemeknek, melyek a későbbiekben többször visszatérnek. E két motívum az első ciklus címadó versében ragadható meg a legjobban, melyben a hagyományos toposzok szokatlan felhasználása az egyik legszembetűnőbb: „hajón magam s hajóm egy bányamélyi tó vizében lelném / kabát vagyok megint s bennem vacogva fázó test az elmém”, illetve az utolsó sorban: „áll egy üres szerelvény s előtte csöndben ég a mozdony” (mozdonytűz, 15.) Sem a hajó, sem a vonat mozdonya nem az általában megszokott szerepkörükben jelennek meg: előbbi egy bánya mélyén vesztegel (elzárva a föld alatt, képtelenül arra, hogy bárhova is eljusson), utóbbi pedig ég, egy helyben állva pusztul, vagyis mindkettő mozdulatlan, épp a lényegükből fakadó dinamikájuktól fosztatnak meg. Ez a képek szintjén megfogalmazott ellentmondás lesz kevésbé absztrakt formában megismételve a 3. és 4. sorokban: „révész vagyok szerelmet túlsó partra átvivő a kompom / mit eddig összeraktam ismét több ezer darabra bontom”. (mozdonytűz, 15.) A Nagy László-parafrázis egyrészt az értékmentő attitűdöt hangoztatja (ezzel rögtön megkonstruálva egyfajta hagyományértelmezést), erre viszont azonnal következik az építés majd szétbontás (teremtés és pusztítás) kettősége, a hagyomány tetszőleges alakításának lehetősége.

Az irodalmi hagyomány tehát a különböző metatextusok révén (Nagy László, Ady, József Attila) kerül bele ebbe a költészetbe, kiemelve eredeti helyéről, átformálva, nem egyszer megkérdőjelezve. A motívumok használatára ugyanez jellemző, hiszen az antik lírára visszavezethető hajótoposzt eredeti jelentéséből kiforgatva találja az olvasó. Ami Alkaiosznál és az államelméletek metaforikájában a szilárdság és állhatatosság jelképe, az a bányamélyi tóban épp ezen tulajdonságaival nem tud mit kezdeni, hiányzik ugyanis a dühöngő tenger, a magán- és közéleti gondok óceánja, ahol hasznát vehetné rendíthetetlenségének. A motívumok konvencionális jelentésének átgondolása összekapcsolódik az intertextualitással. Ha a mozdonytűz szövegét olvassuk, hamar feltűnik, hogy a hajótoposz megjelenése az intertextusok felbukkanását is magával hozza; a már említett Nagy László-utalás mellett (az értékmentő komp-metafora, a biztonságos átkelés, révbe érés) a legfontosabb az Ady-áthallás: „hajón magam s hajóm a holnap hősét vitte délre tegnap” (mozdonytűz, 15.) Itt a hajó-metafora már eredeti értelmében szerepel, megjelenik viszont egy újabb motívum, az elvágyódás. Az irodalmi hagyomány szövegrészleteinek és motívumainak beépítése tehát párhuzamosan történik.

Míg a mozdonytűzben a bontás kap nagyobb hangsúlyt, addig a kötet egy másik versében a folyamat iránya megváltozik, és az építés, összerakás kerül előtérbe: „azt álmodom éjjel / hogy magamat látom / nagy halomban fekszik / sok tagom egymáson”, „aztán elájulok / mire felébrednék / testem összerakják / nagy jóságos medvék”. (mire felébrednék 36–37.)

A lírai én önreflexióinak legfőbb jellemvonása tehát a létezés megkérdőjeleződése (ahogy a helyzetkép című szövegben történik), illetve a szétesés, a viszonyítási pontok elvesztésének tapasztalata: „lábnyomnyi stabil pontra vágyom / falnyi acél képkeretre / mi összetartja széthulló világom” (cseréptavasz, 28.) Máshol ezeket olvassuk: „akárha fáradt festő / csak körvonalat írok / mostan csak bőrt a testre / egy test nélküli írnok” (verstörés, 38.), „az ember néha lompos télkabát / cipzár se gomb nem fogja össze semmi / csak arra megy amerre viszik menni” (télkabát, 40.)

A világ szétesésére válaszolva egy újabb motívum tűnik fel Varga László Edgár kötetében, ez pedig a fényképezés. Ez a szimbolikus jelentőségű tevékenység már a kötet korábbi szövegeiben is előkerül (például a cseréptavaszban), igazán fontossá azonban majd csak a Robert Capát középpontba állító ciklusban válik. A fényképezés jelentősége egy sorban összefoglalva: „a pusztulás precízen dokumentált” (robert capa londoni nőjére gondol, 55.) A háborús eseményeket megörökítő fotós valójában az a figura, aki tevékenységével próbál rendszert vinni a káoszba, (kép)keretet adni a pusztulásban széthulló világnak, ami a kötet valóságában szinte lehetetlennek tűnik: „egy baka egyszer azt köpte felém / semmi pénzért nem űzné melómat” (holnap indokína, 59.) A világ kereteinek a kijelölése szélsőséges formában is megnyilvánulhat: „belém költöznek ilyenkor este / a legjobb képeimről a holtak / volt hogy csak úgy nézelődtek némán / volt hogy nagyon szomorún daloltak / mit is kezdhetnék ennyi árnnyal? / én szegény kis földöntúli gyarmat / a testemben mennyi halott van már / ‒ túl sok ez egy szegény jó magyarnak” (1945,56.) A lefotózott halottak látványa (ezek egyben a legjobb képek is!), vagyis a pusztuló, széteső világ nemcsak a fényképen őrződik meg, hanem a fényképész belső világába is integrálódik, már-már meghódítva azt („én szegény kis földöntúli gyarmat”). Az 1945 sorai ebben az értelemben a fényképész Capa ars poeticájaként is olvashatók: az élmény belsővé válásáról, a (megrázó) élménnyel való teljes azonosulásról tanúskodnak a képei, és ez a tapasztalat az, ami Varga László Edgár költészetében szöveg formájában jelenik meg.  Bizonyos értelemben ez is nevezhető a parafrázis egyik fajtájának, csak itt nem szöveg idéz szöveget, hanem szöveg hivatkozik a képre: amit a fénykép szimbólumok segítségével megjelenít, azt a vers metaforák segítségével fordítja le a szöveg nyelvére.

Érdekes helyzet áll elő, amikor a formáit nyert világ egyben korlátokat is szerez magának (jól fejezi ezt ki a mozdonytűz már említett, bányamélyben veszteglő hajója). Ez figyelhető meg a kötet címadó versében is: „egy vázában élünk: cseréptavasz” (cseréptavasz, 28.) A cserép-metafora talán még a váza képénél is erősebb, hiszen sokkal jobban hangsúlyozza a röghöz kötöttséget, és a fényképpel (a cseréptavaszban „szalagon kitolt estfénymásolat”) is párhuzamba állítható: a cserépbe ültetés és a fényképezés egyaránt kiszakít valamit a környezetéből (igaz utóbbi esetben csak elvont értelemben, fizikai érintkezés nélkül) és új közegbe helyezi. A lépések című versben is találunk erre példát: „az égbolt épp százharminchat lépés / és száznegyven lépés a titkok kulcsa / enyhe feszültség a hajszálereken / és sárga lampionok a furcsa / óriás tavon mely épp az égbolt / százharminchat lépésnyire az őt bebörtönző / szövegkörnyezettől mely a / vers” (lépések, 18–19.) A beláthatatlannak tűnő égbolt versbe szedése azonos a bebörtönzéssel: mintha a szöveg azt az illúziót akarná kelteni, hogy a végtelenség látványa megmérhető, keretekbe helyezhető, mely keretnek maga a vers a tere.

Összességében bátran kijelenthetjük, hogy a fent elmondottak alapján Varga László Edgár első kötete mindenképp ígéretes kezdetnek bizonyul. A kereteit vesztett létezést kifejező motívumok egyéni felhasználása, a szokatlan és erős metaforák, a sodró ritmus, valamint a szép, de sosem erőltetett rímek kétségkívül a legerősebb elemei ennek a költészetnek. A későbbiekre nézve fontos azonban, hogy ezek az erények egy kötet szerkezetén belül is sokkal hangsúlyosabbak legyenek, hogy ily módon a kötetkompozíció kiépítése nyilvánvalóbbá váljon.