• kabai lóránt

betűleves

talán nem kell mindig kimondani, ami egyértelmű,
és talán eltöröltetik az idő logikája a szenvedésben,
meglehet, mégsem ugyanaz a veszteség minden veszteség
(egy végtelenül szentimentális kép tör rám,
szégyellem is magam miatta, talán meg kellene gyónnom;
szamárfüles emlék: a küszöb az árnyékom hívja hiába).
elképzelhető, hogy minden, ami jó, pusztán játék.
talán ennek tudható be az unalmas
és arcvonások között ráncolódó fásultság;
összevegyül az esti hideg a nem oldódó szorongással.
talán magamra venném, ha megbántanának.
persze az én koromban az ember
már csak egy rakás voltból meg talánból áll.

de hát én semmit sem tudok.

majdnem úgy van

a második korsó közepén erős felhangok,
mintha majdnem véletlen, igazad van,
maradjunk a gyenge hazugságok elkerülőmezőjében,
de hát az én szívem sem habostorta,
és ha nem veszed észre, akkor is él,
mocorog, válaszol, épp csak nem csattog,
aztán majd úgy beszél — tőled tanult —,
hogy nem mond semmit, értsünk ebből, ha ez szép,
befogom az orrom, mikor szarban vagyunk,
portérkép, mostan éhes disznókkal álmodom,
ennyi az én kis titkom, hajnalban szóváltásba keveredem,
„kérem, őrizze meg a hidegvérét, és írjon” — mondják,
„alighanem épp most hagytam abba” — válaszolom azonnal,
„valakit viszek magammal” — replikázik a rézfaszú bagoly;
projektálj csak, most már majdnem jól esik.

• Simon Adri

azt meg lehet

ma most meg inkább sötétet mosok
– egy ujjnyi verssor egész délután
aztán az éjjel megint egy kevés:
azt meg lehet még talán mentenem

meglelte múltkor eltűnt e-cigim:
az életem kicsit kibírhatóbb
nem vagyok ott az éje rejtekén
mindig – jó így jó most nincs máshogyan

de aztán mikor álkulccsal jövök
ajtónkon még aznap zárat cserél
szeretném megmutatni azt a rést
a nehéz pajzson azt mely üthető

mert én zártam ki őt ez nem vitás
előbb és nem találtam vissza még
ha nem talál meg holnap elveszít
– elsiklunk egymástól két fürge hal –

barátaink intelmetek halott
a partvonalról beordítani
nem sportszerű időben ott leszünk
ahol a hangosokra csend borul

mi tudjuk: visszavonhatatlanul
miénk a lebombázott őszutó
ha emlékszünk a nyárra mindahány
szikrázó napban minden benne ég

ma most meg inkább fakultat mosok
ő pasztellnek mondja de ráhagyom
– forever young dalolja laptopon
húsz év után nekünk az Alphaville

most itt lakunk kicsit kibírhatóbb
vele – előttem lépdel meztelen
egy életet egy egész délutánt
azt meg lehet még talán mentenem

Veszni ha hagynánk

Közben a nyárból tél lett,
közben még odavagyok érted.
(Ezt sehogyan sem magyarázom.)
Heggyé nőtt hátizsákjaimból
északi telek szele tombol.
Nem fázom, kapcsol a láz-gomb.
(...)
Akkor is ez vagyok, ha ő már nem az.
Orrom nyarunkra mered fel a hóból.
Oly messze van, mint ide Rakamaz,
gyermekkorom álom-állomása olykor.
(…)
Mondjuk, szörnyű és kiakasztó, rettenetes, hogy
folyton elillansz erdei vadként, étergőzként,
alkatrészem, reggeli nyűgöm, reggeli kávém
– s persze ma én sem nézek jól ki az árok mélyén –,
mindegy, megvan a kulcsunk. Hagyjuk. A hajnal, kedves
napszakom oly ritkán lel rám, főleg télen. Én
félnék eztán hajnalainkat veszni ha hagynánk.

• Tóth László

A gyermekkor hármasoltára

Keresztúri (fény)képek

Hajnal Lacira gondolok…

Hajnal Lacira gondolok akit rendesen elvertem egyszer udvarunkon gyerekek voltunk négy-öt évesek még Keresztúron történt a házunk lenti részét lakták magára az esetre nem emlékszem már igaz Hajnal Lacira sem másoktól hallhattam később a történetet de mért ne eshetett volna meg s fordítva ugyanígy csak arra már … vagy azt már … a Föld zavartalanul forgott velünk tengelye körül s csillagútján zavartalanul haladt velünk tovább

Hajnal Lacira gondolok akit mondják még Keresztúron rendesen elpáholtam egyszer akár Herkulesnek is képzelhettem volna magam az eset után ha bármit is tudtam volna Herkulesről Zeusz és Alkméné fiáról anyám gondolom a boltban mint rendesen apám is mint rendesen ágyában odafönt félemeleti lakásunkban Hajnal Laci szüleiről nem tudok semmit mintha mítoszi távlatból nézném a holt idő ködén át a lurkót aki én lehettem egykor amint diadalmasan végignéz barátján akit alaposan elpáholt az imént majd mint aki jól végezte dolgát elégedetten átbaktat a harmadik szomszédba Liszkáékhoz

egy darab cukros zsíros kenyérért.

A Liszka-lányokra gondolok…

A Liszka-lányokra gondolok Mártira és Zsuzsira róluk sem tudok már szinte semmit őket is eltakarja a felejtés függönye vagy mintha csak a képzelet szüleményei volnának mintha őket is csak a bomló elme ellenőrizetlen játékai raknák össze mindig csak rövid időre s mintha gyermekkorom kulisszáit is csak ehhez a vershez festené meg a Ferihegyi úti rollerezésekkel anyámmal amint hosszan néz utánam a házunkkal szemközti legelővel az udvarunkban lakó Panyikék epilepsziás fiával a rákoshegyi vasúti átjáróval melyen túl egyedül már nem merészkedhettem a gaz lepte zsidó temetővel legtöbbjük családját 1944-ben bevagonírozták de mi szüleimmel már csak később Liszka bácsi vasutas volt ingyen utazhattak az országban én akkor még nem ültem vonaton csak amikor anyám – elbúcsúzva apámtól a keresztúri Új Köztem.-ben – bevagoníroztatta mindenünk hogy örökre odahagyjuk gyermekkoromnak e bomló elmém ellenőrizetlen játékai által versemhez festett díszleteit melyeken most mégis fennakadni látom a Liszka-lányok – Márti és Zsuzsi – távoli nevetésének

időtlen foszlányait.

Ács Laciról még annyit se…

Ács Lacira gondolok akiről még annyit se mint Hajnal Laciról akit még Keresztúron alaposan helybenhagytam egyszer a vasúton túl laktak a szüleink összejártak egy fényképen még babakocsinkból nyújtózkodunk egymás felé egy másikon már biciklizni tanulunk melyeken kívül már csak a neve maradt meg belőle de abból is csak a családneve biztos a másik már nem mintha nem is az én életemhez tartozna s mintha ama két kép másik gyermekalakja sem mintha egy idegenéhez mindkettő akit már betemetett az idő guanója s akinél még azokat is jobban ismerem kikkel még soha nem találkoztam noha sokuk mégis én is voltam ám aki Ács Lacit idézgeti most bennem

bizonyosan nem.

• Birtalan Ferenc

Rozsdaszimfónia

és akkor megállok
mert nem tudom merre kell mennem
az utak már nem mutatnak semmi célt
semerre semmi
se erdők se tengerek se otthonok
visszanézek
látom körben minden ugyanaz
se indulás se cél
nézek az égre
képtelen vagyok odaképzelni istent
rég kihúztuk a listákról egymást
és ezredszerre is leszögezem
az egyetlen vagyok
kalapács emlékét zengő üllőacél
hittem
jöttömbe a világ belerengett
de elrezeg a hang az üres csarnokokból
s a sarkokban a pókok éhen döglenek
hallom a vasoszlopokról sír a rozsda
hegyikristály-tiszta rend
a kimondhatatlan bizonyosság
mikor anyám ölébe vett
visszanézek
mindenhol minden ugyanaz
érzem az ölmeleget
fülemben kalapácsok szimfóniája
hogy kiszolgált hetven tél tavasz
végül mind egyedül leszünk az úton
ilyentájt illene okosnak lenni
de nyakamra tekeredik a csönd
értelmét veszi a szónak

Másnapos vers

kavargó versek szerelmek káromkodások
lerobbant kórházfolyosók
beteljesítik önmagukat az átkok
hitegetem magam nem adom olcsón
de borzalmas fejét a szörny fölemelte
menekülnék csak a kívül-belül-t elírták előlem
van ki istent figyeli mi lehet a terve
az ilyen remény kihalt belőlem
csalogató rím egy könnyű álmot ígérő este
ma enyhébben hunyorít a nyár
ez nagy szerencse
túl a hét ikszen milyen király
versek éltetnek szerelmek
s még nem mordult fel az utolsó rohadj meg se