Salman Rushdie: A tűzmadár fészke (4., befejező rész)
(Az előző részek itt olvashatók: 1. , 2., 3. )
Őrjítő a hőség. Csontvázszerű tulkok haldokolnak a barna gyepen. Néha napján mustársárga felhők töltik meg az eget, a párolgó mocsarak felett. Még a ronda sárga esőnek is örülnének, de nem, nem akar esni.
Mindenkinek gyilkos a lehelete. Minden kilégzés egy-egy kígyó, döglött macska, rovar, béka. Mindenkit vastag, bűzös veríték borít.
A fiatal feleséget, minden erőfeszítése ellenére is, megbabonázza a hőség. Gyermeke növekszik. Miss Maharaj táncosai egyre kevésbé figyelnek oda az ajtók, ablakok bezárására. Itt-ott feltűnnek, forró színekkel, vad ábrákkal festik be egymás testét, szeretkeznek, összefonódott végtagokkal alszanak. Mr. Maharaj nem jön el hozzá, nem is fog, amíg „állapotos”. Miss Maharaj azonban minden éjjel meglátogatja. Mióta a fivére megjelent a táncóráján, alig beszél. Csak annyit kér, had ülhessen az ágy szélén, néha pedig, szinte szégyenlősen, hogy megérinthesse. Mindezt Mr. Maharaj amerikai felesége engedi.
Az egészsége megromlik. Izzad, reszket a láztól. A széklete akár a híg sár. Csak a palota forrása menti meg a kiszáradástól, a gyors haláltól. Miss Maharaj ápolja, sót hoz neki. Az egyetlen orvos errefelé egy vén kuruzsló, nem ért semmihez, használhatatlan. Mindkét nő tudja, a baba élete is veszélyben van.
A hosszú, beteg éjszakákon a hatvanéves táncosnő csendesen, elrévedve beszél.
Valami rettenetes történt itt. Valami visszafordíthatatlan átalakulás. Észrevétlenül kezdődött, így nem is tudtunk ellenállni neki, amíg már túl késő nem lett, amíg a dolgok új irányt nem vettek, így megtörtént a szörnyű, végzetes szakadás férfiaink és asszonyaink között. Amikor a férfiak azt mondták: félünk az eső hiányától, amikor a nők azt mondták: félünk a tűz jelenlététől, mindig erre gondolunk. Valami elszabadult bennünk. És túl késő megszelídíteni.
Réges-régen élt egy nagy herceg itt. Az utolsó herceg, tulajdonképpen. Gigászi és misztikus volt. A világ legsármosabb hercege feleségül vett egy csodaszép lányt, egy legendás táncost, egy igazi csábítót, és született két gyermekük: egy lány és egy fiú. A férfi megöregedett, ereje elapadt, szeme tompult, de a nőn nem látszott az idő múlása. Ötvenéves korában is úgy nézett ki, mint egy fiatal huszonegy éves lány. Ahogyan a herceg ereje fogyott, és egyre veszített dicsőségéből, úgy nőtt a féltékenység a szívében…
(Miss Maharaj megvonta a vállát, gyorsan befejezte a történetet.)
Az erőd leégett. Mindketten meghaltak. A férj azzal gyanúsította a feleségét, szeretőket tart, de egy sem volt neki. A gyerekek, akikről a szolgálók gondoskodtak, túlélték. A lány táncosnő lett, a fiú sportoló. És a falusiak azt mondják, hogy az öreg herceg, akit saját haragja emésztett el, hatalmas madárrá változott, madárrá, melynek minden porcikáját lángok alkotják, és ez a madár égette el a hercegnőt, ez tér vissza mindmáig, hogy hamuvá égesse az asszonyokat, férjeik kegyetlen parancsára.
És maga? – kérdezi a beteg nő. – Mit mond maga?
Ne is próbálj leereszkedni hozzánk – feleli Miss Maharaj. – Ne keverd össze a nem normálist a nem igazzal. Mi a metaforákban ragadtunk. Ezek formálnak minket, és feltárják életünk értelmét.
Betegsége visszahúzódik és a baba is jobban van. Az egészség úgy tért vissza, mint az opera felgördülő függönye. Ismét önmagának érzi magát. Megtartja a gyermeket, de nem hagyja, hogy ez a fantazmagóriákkal teli hely csapdában tartsa egy olyan férfival, akit valójában nem is ismer. Visszamegy a városba, visszarepül Amerikába, és miután a gyerek megszületett, lesz, ahogy lesz. Természetesen gyorsan elválik. Nem akarja megakadályozni, hogy az apja lássa a gyermekét. Egyáltalán nem akarja korlátozni a láthatásokat, engedélyezni fogja még a keleti utazásokat is. Akarta, hogy a gyerek ismerje mindkét kultúrát. Elég volt! Itt az ideje felnőttként viselkednie. Talán ezután is adhatna pénzügyi tanácsokat Mr. Maharajnak. Miért ne? Végül is ez a munkája. Elmondja döntését a férfinak, és erre az öreg táncos összerezzen, mintha arcon vágták volna.
Az éjszaka közepén az amerikai feleség óriási ricsajra ébred a palotában, a folyosókon, az udvaron. Felöltözik és kirohan. Egy rögtönzött járműsereggel találja szemben magát: egy rozsdás busz, néhány robogó, egy új állapotú japán kisbusz, egy nyitott teherautó, egy terepszínű dzsip. Miss Maharaj asszonyai felsorakoztak a gépeken, dühösek, énekelnek. Fegyvereik is vannak, házi-fegyverek, amit éppen a kezükbe kaptak: botok, kerti szeszámok, konyhakések. Élükön, a dzsipet túráztató Miss Maharaj.
Mi folyik itt?
Semmi közöd hozzá. Nem hiszel a tündérmesékben. És úgyis hazamész.
Magukkal megyek.
Miss Maharaj nem kíméli a terepjárót, lámpa nélkül, padlógázzal áthajt a kitikkadt terepen. A jött-ment kíséret zötyög utána. Az olvatag telihold fénye vezeti őket.
Megállnak egy romos kőív előtt, mely bejárat a semmibe, egy kidőlt fa mellett. A sereg megáll, felkapcsolódnak a lámpák. A tánc-csoport átömlik a boltíven, mintha ez lenne az egyetlen bejárat a mögötte elterülő végtelenbe: kapu egy másik világba. Amikor ő, az amerikai is követi őket, ismét megérzi: láthatatlan hártyán hatol át, tükrön, mely átvezet egy másfajta igazságba: a fikció valóságába.
Tablókép, reflektorok fényében. Emlékszel az idős vőlegényre, aki fiatal, messziről hozott menyasszonya felé siet? Itt van újra, bűnös, gyilkos gondolatokkal és oldalán, értetlen felesége.
A háttérben sziluettek rajzolódnak: a falusiak.
A boldogtalan párral szemben Mr. Maharaj áll.
A nők sikoltva rohannak a kellemetlen jelenet felé, aztán hirtelen megtorpannak, szétválnak: Mr. Maharajtól megrémülnek. A nővér farkasszemet néz fivérével. Valaki bekapcsolva hagyta a vészvillogót. A testvérek arca fehéren, sárgán, vörösen világít a reflektorfényben. Olyan nyelven beszélnek, melyet az amerikai nő nem ért, mintha egy opera lenne felirat nélkül, és csak következtethet a reakcióikból, tetteikből, így szinte tisztán hallja, amint Miss Maharaj ráparancsol a fivérére: ami a szüleink között kezdődött, most véget ér; és hallja a választ is, melynek semmi értelme nincs ezen a romos boltíven túl, és ahogy kimondja, a férfi teste tűzbe borul, kibomlanak a szárnyai, lángol a tekintete, a szavak ott lógnak a levegőben, ahogy a tűzmadár végigperzseli Miss Maharajt és hamuvá égeti, azután folytatja a vén bolond sikoltó feleségével.
Én vagyok a tűzmadár fészke.
Valami kibomlik az amerikai feleségben, amint látja, Mr. Maharajt elemészti saját tüze; valamiféle bilincs letörik, valamilyen korlát megszűnik a lehetőségei előtt. A férfira veti magát, akár egy hullám, nyomában fortyogó dühvel a táncosok; nem lehet ellenállni nekik. Testük határai szétrobbannak, a víz eltávozik belőlük, és az eső óriási erővel zúdul a tűzmadárra és fészkére, megfullasztja; elönti a szárasságban edzett vidéket, mely már elfelejtette, miként kell elnyelnie a vizet, s elmossa a vén bolondot az összes gyilkos társával, megtisztítja a borzalmaktól a környéket, minden ősi tragédiájától, minden férfitól.
Az árvíz elcsitul, akár a harag. Az asszonyok újra önmaguk lesznek, és az univerzum visszatér megszokott formájához. A nők összekuporodnak a régi kőív alatt, figyelik a helikopterek hangját, és türelmesen várják, félelmüktől megszabadítva, hogy kimentsék őket özönvizükből. Az amerikai feleség alakja tovább változik. Megszüli Mr. Maharaj gyermekét, persze nem itt, hanem saját országában, ahová hamarosan visszatér. Növekszik – simogatja duzzadó méhét. A benne fejlődő élet egyszerre lesz tűz és eső.
Kecskés Szulamit fordtása