• Sebestyén Ádám

Tájkép kiégett testekkel

(Balaskó Ákos: Tejsav. Magvető Kiadó, Budapest, 2018)

Balaskó Ákos költészetében a testi diszfunkció valamint a tágabb értelemben vett leépülés, pusztulás tapasztalata, annak részletes kidolgozása a legfeltűnőbb tematikus rendezőelv. 2014-ben megjelent, A gépház üzen című első kötetéhez hasonlóan a Tejsav szövegeiben is felbukkannak olyan motívumok, mint a fizikai és szellemi hanyatlás tünetei, testi elváltozások, illetve a lebomló organizmus analógiájára elképzelt természetes és mesterséges környezet. A Balaskó-versekre jellemző a szokatlanul erőteljes metaforák alkalmazása, melyek eredeti képzettársítások megteremtését teszik lehetővé. Ily módon a táj és a test felcserélhetővé válik, állapotaik egymás tükörképeiként értelmezhetőek.

A kötet négy ciklusában a fent ismertetett motívumok keveredése figyelhető meg. Talán az első ciklus az, ahol egy konkrét jelenség, a munkahelyi stressz és a kiégés szervezi egységes struktúrába a szövegeket. A ciklus címe (fékszomj) egyetlen szóba sűrítve érzékelteti a felőrlődést; egy olyan állandósággá szilárdult állapotot, melyben a változtatásra már nincs lehetőség. Az ide tartozó szövegek egy része (mint például a Tükörreflex vagy a Szürkület) a munkával, illetve a hivatással való meghasonlás fokozatait ismertetik. A Szürkület ennek a folyamatnak egészen jól elkülöníthető szakaszaival szembesít. „Az első időkben úgy nyomta, mint akinek munka / helyett kegyelmet adtak.” – ez a kezdeti lelkesedés törik meg lépésről lépésre: „Az Olds Spice-felhő / helyére a fáradás savanykás szaga úszott”. (Szürkület, 9.) A végpont a depresszióhoz valamint az álmatlansághoz hasonló tünetek észlelése.

Érdekes ebből a szempontból a D3bug című szöveg, ahol egy automatizált munkafolyamat, a debuggolás (vagyis a szoftvereken végzett hibakeresés és javítás) kerül párhuzamba egy terápiára emlékeztető analízissel: „A debuggolás visszaút a vonaluk mentén. / Kitapintani és szétszálazni a tudattalan mederszintjén / a legapróbb gócokat.” (D3bug, 15.) A munkavégzésbe való belefásulás itt is testi elváltozásokat eredményez: „A hibák elkövetésekor érnek bőrfelszínt a ráncok, mondják.” (Uo.) Eredeti meglátás, hogy a rendszerhibák kiiktatását célzó folyamat a kiégés metaforáival fonódik össze, azt sugallva ezáltal, hogy a hibák (vagyis a tünetek) kiküszöbölése eleve kudarcra ítélt szándék.

A versek alanya szüntelenül a rá nehezedő nyomás következményeit tapasztalja, melyek különféle tünetek formájában bukkanhatnak fel. Ezek közül a leggyakoribb az alvászavar. Jellemző vonása Balaskó költészetének, hogy az adott fizikai vagy mentális rendellenességek többféle nyelvi regiszterben is előfordulnak. A Bétabomlás soraiban például jelzésértékű a tudományos terminusokkal operáló fogalmazásmód: „Hiába tudom azóta már, / hogy valójában csak éber bétahullámok törtek / a mélyalvás utolsó részletébe”; „A mellkasi nyomás is csak a REM-fázis során szintén megszűnő rekeszizomtónus tünete”; „Hiába tudom, hogy ez csak ideiglenes biokémiai diszfunkció”. (Bétabomlás, 17.) A ciklus más szövegeiben az efféle zavarok sokkal elvontabb formában szerepelnek, nagyobb teret adva a környezeti hatásokon alapuló benyomásoknak. A Tincshasadás első versszakában a látvány és a jellegzetesen monoton hanghatások teszik átélhetővé az álmatlanságot: „A hézagokban telnek az alsóvárosi éjszakák. / Akadozó mutatókkal, kattanások közé rekedt időben. / A transzformátorházak állandó hullámmorajában. / Szemhéjak remegnek az ólmos ágakon.” (Tincshasadás, 13.) Ennek az érzésnek egyfajta tetőpontjaként is felfogható az az állapot, mikor a vers beszélője vagy megszólítottja a tárgyi világ kakofóniájának ritmusát felveszi, és egyfajta otthonosságot lel az állandó alapzajban: „Szirénákra tudsz csak elaludni” (Canaries in the coalmine, 24.); „Akkor már annyi ideje léteztem ott egyhuzamban, / hogy csendnek lehetett hallani a bérház / sajátzörejét”. (Vezeték, 12.)

A Tejsav versei a kiégésen túl a leépülés egyéb módjaira is reflektálnak. A sérült, öregedő vagy épp különféle műtéti beavatkozásoknak alávetett test metaforái szinte kivétel nélkül természeti képekre épülnek, megteremtve a már említett átjárhatóság érzetét test és táj között. Az Otthon című szövegben például az öreg és gyenge test bőrelszíneződéséhez kapcsolódnak ötletes asszociációk, komplex képpé bontva ki az elsődleges látványt: „Vakarózik, felgyűri a hálóinge ujját, / felkarbőre megindult löszfal, benne / fecskék odúnyoma minden tágas májfolt.” (Otthon, 54.) Ezek a képek a kötet újabb lehetséges olvasatára hívják fel a figyelmet, hiszen a test diszfunkcióival párhuzamosan az identitáshoz való viszony egyértelműsége is megkérdőjeleződik. Az Otthonnál maradva, a címmel ellentétben nem egy biztonságot és önazonosságot jelentő menedék képe bontakozik ki a vers szakaszaiban, hanem egy öregotthon nyomasztó közege. A fizikai és szellemi értelemben egyaránt végső erőtartalékain tengődő személy fokozatosan veszíti el identitásának alapvonásait. A vers egészén végigvezetett metaforák az utolsó sorokban olyan érzést keltenek, mintha a test feloldódna tulajdon környezetében: „visszasüpped / az ágyrugók közé ülepedett saját iszapba.” (Otthon, 55.) Az identitás efféle széthullása más szövegekben is felbukkan. A Lomtalan címűben egy lakásában mérhetetlen mennyiségű hulladékot felhalmozó idős ember kerül a középpontba. A szöveg témáját tekintve megegyezik A gépház üzen Bomlás című versével, itt azonban sokkal nagyobb hangsúlyt kap az identitás kérdése, hiszen a szórólapokból, órákból, málló dobozokból, szatyrokból, lámpaernyőkből, kiselejtezett televíziókból összeálló szeméthalom a megszállott gyűjtögető számára saját lényegének részét jelenti: „Csak körbe-körbe járt az udvaron, / azt motyogta, hogy dehát ez ő maga.” A szemétkupacok felszámolásával mintha azok tulajdonosa is elveszítené identitása alapvonását: „Széthordott avar lett az arca”. (Lomtalan, 70.)

Ez a rövid sor is bizonyítja, hogy a határok elmosódása mennyire fontos szerepet játszik Balaskó tájleírásaiban. Az iménti példák arra vonatkoztak, hogyan válik az emberi test saját környezete részévé. Lehetőség van azonban ennek fordítottjára is, mikor a táj kap kifejezetten emberi vonásokat. A végtagok és szervek szövevényébe vesző metaforáknak köszönhetően, akár egy kísérleti alany élveboncolásaként is működhetnek ezek a leíró szakaszok: „Parlagtelkekből felfakadt csupasz ágak, / egy merevre hűlt érhálózat, kicsontozva, / a hús lebontva róluk, lábuknál halmokban áll, / rojtokban hámlott bőr a kérgük.” (Testtáj, 21.) Ha az ember képes környezetéhez idomulni, illetve a táj átveszi az ember fiziológiai sajátosságait, akkor az sem lehetetlen, hogy a stressz idegen parazitaként materializálódjon: „Mérgező rovarok költöztek a pupillák helyére. / Azt mondják, a stressz miatt, mert negyven óra talpon.” (Lárvabáb,18.)

Bár a Tejsav szerkezetét tekintve átgondolt kötet, néhány szöveg azonban kifejezetten üresjáratnak tűnhet az olvasó számára. Itt elsősorban az intertextusokról, illetve azok idézési módjáról kell megemlékezni. Az utolsó ciklus dőlt betűkkel szedett nyitóverse, A közlegelők tragédiája, Apollinaire Kikericsek című versét parafrazeálja, bizonyos sorokat megváltoztatva. Ugyanebben a ciklusban, a Himnusz minden háború című, Nagy László Himnusz minden időben című ódáját idézi, természetesen itt sem szó szerint, hanem az eredeti szövegtestbe szőtt sorokkal egészítve ki a versszakokat. Az Unknown: 1945. aug. 6. című szöveg egy az egyben Tóth Árpád Esti sugárkoszorújából emeli át az első versszak első négy sorát: még az írásjeleket is megtartja, így, bár az idézés véget ér az áthajló „Font hajad sötét lombjába az alkony:” sorral, a kettőspont azonban nem tűnik el. Ha a kötet tematikáját a testi diszfunkciók, a kiégés és az identitászavar hívószavai jellemzik, akkor a vendégszövegekkel való játék az idegen test szövegtestbe való beépüléseként is felfogható. A kötet végén olvasható mutatóból kiderül, hogy a Tejsav korábbi szövegei is éltek intertextusokkal (irodalmi művekből és dalszövegekből egyaránt merítettek), az egész versnyi, illetve versszaknyi átvételek azonban csak az utolsó ciklusban jelentkeznek. Az analógia azonban nem tökéletes, hiszen a szövegidézetek nem gyarapodnak látványosan a könyv végén, vagyis erőltetett lenne azt állítani, hogy az áthallások túlburjánzása veszi át az irányítást a kötet teste fölött.

Összességében elmondható, hogy a Tejsav az önkényesnek érezhető intertextuális utalások, valamint némely szövegek túlírtsága ellenére is egy igényes, gondosan szerkesztett kötet. Annak ellenére, hogy a hosszabb szövegek és az összetett mondatok dominálnak, rendkívül jól hangzó és kellően tömör egymondatosokra is találni példát: „Telepeket alkot benned a fájdalom” (Lárvabáb, 18.); „A boldogság miért csak diszfunkciót igényel?” (Karúszók, 76.) A versek atmoszférája egészen megkapó: ugyanazt a keserű, maró utóérzetet hagyja hátra, ami már a címet olvasva is hatalmába keríti az olvasót. Figyelemre méltó az érzékszervekre gyakorolt hatás. Egy pusztulásnak kitett városi közeg éjszakai képei és hangjai bontakoznak ki a kötet lapjain, kísérletet téve elbeszélhetetlennek tűnő traumák feldolgozására.

• Markó Béla
• Szemes Péter

Személyes rongyszőnyeg, Markó-kocka

(Markó Béla Erdélyi pikareszk. Pesti Kalligram Kft., Budapest, 2017)

Markó Béla a műfaj legjavát képviselő, míves esszéi nemcsak szerzőjük mesterségbeli tudásáról, kiterjedt érdeklődési köréről tanúskodnak, de igazolják azt is, hogy alkotóként éppúgy komfortosan mozog a szekunder irodalomban, mint a primerben, hogy a szonett és a haiku mellett a kötetlenebb formáknak ugyancsak mestere. A művek világától a hétköznapokéhoz térve pedig: publicisztikáiból egy szülőföldjéhez hű, Erdély(ország) felemelésének nemes ügye iránt teljes mértékben elkötelezett, közéleti tapasztalatának köszönhetően is rendkívüli éleslátással bíró, markáns véleménnyel rendelkező értelmiségi hangja hallik, akire mindig érdemes odafigyelni. Ahogy korábbi hasonló kötetei (mint A vörös kaptár vagy a Rekviem egy macskáért), így az Erdélyi pikareszk is poétika és politika találkozásából fogant, két, egyaránt meghatározó szerepet egyesít (a költőit és a közéletit). A 2011 és 2016 közti írásokat egybefogó, különös szőttessé – Weörest idézőn: rongyszőnyeggé (Mi van egy rongyszőnyegben?) – összeállt korpusz egyetlen szervező elve a Markó Bélánál megszokott kronológia. Az időrendiség következetes érvényesítése és az erős személyesség napló-jelleget kölcsönöz a műnek, ami a folytonos reflexió mellett a rendszeres írás, a napi munka igényének fontosságát is mutatja.

Az „írni, írni és ismét: írni” imperatívusza (Páskándi) olyan kiváló, az életmű elemzői számára is hasznos szövegeket eredményezett, mint a haiku felfedezéséről, a hozzá vezető útról valló Lepke a mozdulatlan kézen, vagy a műfaj magyarországi történetét áttekintő, szubjektív jelentőségét feltáró Reformszonett. Utóbbiban a szerző – kulcsot kínálva – ekként veti össze a két kedves műformája mögötti világszemléleteket: „Más ez, mint a japán haiku végtelensége, mert a miniatűr japán vers csak be- vagy kijárat a jövő felé, a szonett zárt világában viszont le is játszódik, be is fejeződik a lét drámája. A szonettköltő, vagyis az európai ember próbálja megfejteni a saját sorsát, és ez a heroikus hiábavalóság érzésével jár, míg a keleti haiku-szerző az olvasóra, vagyis a következő emberre bízza, hogy értelmezze őt magát, a költőt is.” (127.)

Az irodalmi esszék másik csoportja kiterjedt szerkesztői-alkotói kapcsolatokról árulkodik. Megemlékezik a Látó folyóirat elődjéről, az Igaz Szóról, aminek közel másfél évtizedig munkatársa volt (Anyapityóka), mert „irodalmunk múltja itt a lábunk alatt, nekünk csak ez van, beszélni kellene róla”. (25.) A lírai elhallgatást ars poétikává tevő Székely Jánosról, aki ugyanott első verseit közölte, s nemcsak mentora, később kollégája, szerkesztőségi szobatársa lett (Vesztesek igaza), a folytonos szerepjátszó Szilágyi Domokosról (Palimpszeszt) és a végső búcsú megrendülésével az áttelepülése után költőként ugyancsak a csendet választó Adonyi Nagy Máriáról (Szemből fúj mindig a világ).

A kötetben fontos szerep jut az irodalmi hagyománynak is. A vállalt örökséget többek közt a nemzeti, geopolitikai víziót vázoló Csokonai (Újabb marosvásárhelyi gondolatok), a maradandó olvasmányélményeket biztosító nyelvművész Arany (Költők és kapitányok) és a „férfi-anya” Weöres (Mi van egy rongyszőnyegben?; A galagonya elterjedése) nevei fémjelzik. S a csöngei mestert így pozícionálja az egyetemes magyar literatúrában: „Ideje visszahelyezni Weöres Sándort a magyar poézis közös kép- és eszmevilágába, és el kellene felejteni, hogy ez nem a kertek alatt vezető, kökény-, berkenye- és galagonyabokrokkal szegélyezett dűlőút, de különút természetesen, akárcsak az Arany Jánosé, Ady Endréé, József Attiláé vagy Dsida Jenőé.” (34.) Amint az idézett szövegrész is tükrözi, Markó Béla – egyébként nagyon helyesen – nem különálló entitásként, hanem az egyetemes magyar irodalom szerves részeként tekint a romániai magyar irodalomra, ennek megfelelően foglalkozik jelenségeivel. Így természetesen a „haza a magasban” gondolatával Illyés Gyula is odakívánkozik a szellemi elődök közé. Különösen érdekes (régen vártuk már Erdélyben élő író ezzel kapcsolatos véleményét!), ahogy Tolnai Lajos A sötét világ című önéletírásának kiábrándult, csalódott passzusaira reagál: „amit a székely provinciáról elmond, sajnos, cáfolhatatlanul, örökbecsű látlelet. Legfeljebb azon kell eltöprengenünk, hogy nem sokkal Tolnai Lajos előtt ebben a városban (ti. Marosvásárhelyen – SZ. P.) élt és halt Bolyai Farkas meg Bolyai János. Micsoda mélységek és magasságok, sóhajthatnánk”. (Miért nincs, ha van, 226.)

A kötet címét kölcsönző írásban éppígy töpreng el az irodalmi műalkotásokból kibontható egységes Erdély-kép hiányáról, a valójában működésképtelen Tamási-modellről (Erdélyi pikareszk), másutt a talán újra időszerűvé teendő kósi transzszilvanizmusról (A Hargitától a Maguráig), mentesen az olyan abszurdig jutó leágazásoktól, mint a túlburjánzó Wass Albert-kultusz. Jogosan állapítja meg a szerző: „lassan nem múlik el iskolai ünnepség vagy valamilyen megemlékezés anélkül, hogy »a víz szalad, a kő marad«. Amely idézettel többek közt az is a baj, hogy ezt hallva a lelkes közönség a »román« vízre és a »magyar« kőre gondol, de ha így haladunk, bizony éppen az ellenkezője fog történni velünk. Ha már kultuszra van szükségünk – időnként van! –, akkor legyen Kós Károly vagy akár Dsida-, Áprily-, Jékely-, Tamási-kultuszunk Erdélyben.” (Az önzetlen hatalomról, 42‒43.) A haza fogalmát és jelentését körüljárva még tovább jut, mint hatalom és kultúra viszonyát vizsgálva: az Egy nemzet hány haza? befogadók és befogadottak helyett az irodalom új köztársaságának megteremtését tartaná kívánatosnak. Melyben – alkotókról lévén szó, nyilván – csak a tehetség, a létrehozott művek minősége jelent különbséget polgár és polgár között. Az egyenlőséget csak megerősíti a nyelv egységessége: „egy a nyelvünk, egységes, összetartó és megtartó, és ez sok mindennél fontosabb”. (Mi is voltunk homogének, 108.)

Markó Béla képzőművészeti érdeklődését az elmúlt évek szonettkötetei is jelezték, s nincs ez másként az Erdélyi pikareszk esetében sem. A Pont, pont vesszőcske kedves képe, Caroto Fiú a rajzával című festménye tanulságait vonja le, rámutatva: csak magunkkal mérhetjük magunkat, nemzetünk művészetét, kultúráját. Az Angol gyep Tiziano Európa elrablásáról készített műve kapcsán az európaiság jelentésén, jelentőségén gondolkodik el. A legjobb ilyen jellegű írás azonban kétségtelenül az először a Korunkban megjelent Szobrok a tereken, a marosvásárhelyi köztéri alkotások szemléje. Szomorúan vonja le a virtuális séta konzekvenciáját: „1989 után újrakezdődött vagy inkább folytatódott a »multikulturális« versengés, amely egy pillanatig sem jelentett és nem jelent még ma sem minőséget, csak mennyiséget. Kinek hány helyet sikerül megjelölnie ebben a vegyes lakosságú városban, ez itt a kérdés, és nyilvánvaló, hogy mi magyarok, miután a kilencvenes években nekiláttunk ledolgozni a hátrányt, fokozatosan ismét lemaradunk. Nem a művészet, hanem a politika méri össze az erejét ebben is, nem az esztétikák, hanem az ideológiák méretkeznek meg.” (60.) Ezzel együtt egy, ha nem is vásárhelyi, de aradi, kiemelkedő kulturális siker hátterébe is betekintést enged: a Szabadság-szobor 2004-es újbóli felállításáéba (Hol van már a tavalyi szó?). A Zala György-mű méltó helyre kerülését a román‒magyar viszony alakulásában is fontos eseményként értékeli, hasonlóan az 1996-os koalíciós kormányalakítást követő gesztushoz, mikor – hagyományt teremtve – Ciorbea miniszterelnök a következő év március 15-én magyarul köszöntötte az „ünneplőket”, vagy a két államelnök együttes szerepléséhez 1997 májusában, Székelyföld fővárosában (Emelvény Marosvásárhelyen).

Már tisztán a közélet terrénumára térve – a békés egymás mellett élést megbecsülve, az erdélyi magyarság érdekeit szem előtt tartva –, ezért sajnálkozik az időszerűtlen nacionalizmusok erősödésén, hogy sokszor nagyobb hangsúlyt kap, ami elválaszt, annál, ami összeköt. Hogy 1990-ben a fekete március történéseiig vezetett többek közt egy gyógyszertár magyar felirata (Emlékezés egy gyógyszertárra), hogy a forradalom mindenki által elfogadható emléknapja helyett a provokatív december 1-e, Erdély Romániához csatolásának évfordulója lett nemzeti ünnep (A győzelem napjai; Egyik ünnepel, másik gyászol), hogy – talán a magyar nemzeti összetartozás napjára válaszként – törvénytervezet született arról, hogy június 4-e a trianoni szerződés napja legyen, vagy a legionárius mozgalom egyre komolyabb rehabilitációja miatt (Nem a mi időnk). Így nem is lehet más a végső kimenetel, mint amire írása beszédes címe utal: A vesztes-vesztes játszma.

Felelősen gondolkodó értelmiségiként természetszerűleg bántja az elrontott rendszerváltással eltékozolt lehetőség, hogy nem teljesült Silviu Brucan jóslata a húsz év alatt felépítendő demokráciáról (Bukaresti orákulum). A diktatúra fiatalon megélt álsága mellé (A történelem kezdete ma már megmosolyogtató, de akkor nagyon is komoly példák sorát említi: a pártfőtitkár látogatásakor cérnával fára kötözött almáktól a festékszóróval zöldebbre festett füvön át a hirtelen, terméssel együtt leaszfaltozott krumpliföldig) a személyes politikusi tapasztalat odahelyezi a börtönökben büntetésenyhítés érdekében született tudományos munkák sorát (Itt is, ott is paródia), a bohózattá vált választási kampányokat (Olcsó kampány), a csalásellenes túlbiztosításként kamerákkal figyelt érettségi vizsgákat (Mindenki másképp csinálja). Érezhető az is, hogy az 1990-es évek nagy nemzetközi nekibuzdulása a nemzetiségi gondok megoldására, a „méltányos együttélés” megteremtésére, zsákutcába futott (Az ujjaink mögül; Mister Nemzetközi Nyomás), sőt, az Európai Unió maga is korrekcióra szorul (A történelem kezdete). A kapcsolódó európai problémákra a szerző naprakészen reagál, s véleménye kifejtésére a jól bejáratott jegyzet-forma különösen alkalmas: legyen szó az EU-s forrásból (is) megvalósítandó fejlesztésekről (Menekültek az autópályán), a Brexitről (Brekegő politika), a menekültek ügyéről (Rémület és könyörület), vagy a VW-botrányról (A kipufogógáz orgonaillata).

Jellemző azonban, hogy ezek a problémák elsősorban lokális hatásuk miatt foglalkoztatják, ahogy a legnépszerűbb közösségi oldalban is lakóhelye, Marosszentkirály virtuális párját látja meg (Falu a Facebookon). Mert számára – amint kötete már címével üzeni – Erdély a legfontosabb, az itt élő emberek élete, boldogulása. Szép, személyes vallomásokat is beemelt erről a korpusz darabjai közé. A Testvérek között felidézi azt az 1989-es júniusi éjszakát, mikor aggódva virrasztott, írással próbálkozva, miközben öccse a magyar határon szökött át a szabadabb világ felé. Az otthon maradás, a szülőfölddel, a „háromszéki háromszöggel”, majd a választott Kolozsvárral és főként Marosvásárhellyel eljegyzettség, mielőtt felveti a szülőkor és a szülőnyelv fontosságát is, ilyen sorokra ragadtatja: „Ismerem ennek a Magyarországon megcukrosított imázsú régiónak – hajdani országnak, majdani hazának? – nemcsak a többé-kevésbé járható főútjait, hanem a mellékbejáratait, cselédszobáit, pincéjét, padlását is. A Mezőséget is, amely olyan csúnya, hogy már szép, olyan kopott, olyan vásott, olyan kitárulkozó, hogy ott túr még a disznó az árokparton, vagy a zárkózott, ma már szászok nélküli Szászföldet, meg a Székelyföldre emlékeztetően otthonos, ám attól eltérően váratlan meglepetéseket, tüskéket, szálkákat nem tartogató Szilágyságot, a még mindig optimista Kalotaszeget, és sorolhatnám, de hiszen […] az egész ország nem lehet szülőföld, márpedig ez egy ország, nem idézőjelben, hanem valóságosan. Olyan gazdag, olyan változatos, olyan egységes mégis, mint bármilyen más ország.” (183.) Melynek embereihez, szavaihoz is ragaszkodik.

A nemzettel – amit nyelvi, kulturális, szellemi értéknek tekint (Kintrekedt magyarok) –, a családdal, a szülőfölddel és otthonnal ellentétben a hazát nehezen tudja meghatározni. A nemzetiségi politika elért eredményeit számba véve erre jut a fogalom körbejárásában: „olyan kérdéseket is megoldottunk, amelyekkel kapcsolatosan a román és a magyar érdekek esetleg nem estek egybe, de nem is voltak igazán ellentétesek. Ugyanakkor azokat a kollektív jogokat, amelyek tényleg minden itt élő magyar hazájává tehették volna Romániát, nem tudtuk életbe ültetni. Itt tartunk ma, még mindig a »magasban« van a haza, és újabban azzal küszködünk, hogy legalább el ne tűnjék az ereszkedő felhők között.” (81.) A Külhon, a kötet egyik kiemelkedő értéke, a szerző Magyarországhoz való viszonyát is megfogalmazza: a gyermekkor egykori, vágyott csodavilága ma „nekem a volt haza nagyobbik fele, veszteség, amputált testrész, örökös fájdalom, állandó várakozás” (81.), mellyel egyértelmű, „mi köt, mi köthet egymáshoz minket. Nem vitás, hogy mi: Bolyai János Appendixe, Puskás Öcsi lepecsételt bal lába és Rubik Ernő bűvös kockája. És még számos fehér, kék, sárga, narancssárga, piros és zöld lapocska, amelyeket még ezután kellene kirakni, amennyiben végre hajlandók lennénk ebben a játékos sokszínűségben magunkra ismerni.” (Nemzeti kockajáték, 91.)

Markó Béla közel félszáz esszét, publicisztikai jegyzetet magában foglaló kötete is hasonlatos a magyar géniuszt dicsérő találmányhoz: sokszínűsége, megfelelő odafordulással, az értő figyelem számára egységgé áll össze. Csak remélni tudjuk, hogy a szonett és a haiku mellett bámulatos termékenysége ezen a téren is kitart, és sokáig élvezhetjük még a kirakandó variánsokat, a szellem játékait.

• Hekl Krisztina
• Somogyi Feri

És a disznók csak zabálnak

(Somogyi Feri: NŐK meg csalás. (Aposztróf Kiadó, Budapest, 2018)

Amikor levelesládámból kiveszem a közepes méretű borítékot, rögtön látom rajta, hogy valaki előttem már felbontotta. Más nem lehetett, csak a postás, biztosan így jut olvasnivalóhoz. A kritika első sorait gépelve elképzelem, ahogy nehéz bőrtáskáját otthon leteszi a sámlira, kihalássza belőle az én csomagomat, Somogyi Feri könyvét, amit a szerkesztő küldött. Feltesz egy lábosban vizet, és amikor forrni kezd, gőz fölé tartja a levelet. A boríték lassan kinyílik, és ott van benne a kötet, kecsegtető címmel, és borítóval. A postás nagyon vigyáz a könyvre, újságpapírba csomagolja, kétszer is kezet mos, mielőtt hozzáérne a lapokhoz, nehogy zsíros ujjlenyomatot hagyjon. Nem haragszom rá, inkább beleírom a kritikába azt, hogy elolvasta, az első oldaltól az utolsóig. Most én következem.

A könyv a szerző első kötete, 2018-ban jelent meg, az Aposztróf Kiadó gondozásában, ötven plusz egy írás, tíz fejezetbe rendezve. Bár a címlap grafikája és a fülszöveg könnyed szórakoztatást sugall, a mottó gyanús. Kurt Vonneguttól, a hatalmas képzelőerővel, szarkasztikus humorral megáldott, kultikus regényírótól származik.

Somogy Feri írásai egyértelműen a minimalista stílusirányzatot követik, és az irányzatra jellemzően, látványosan korlátozott kifejezéskészletből, tudásból és struktúrából építkeznek. A szöveg dísztelenségén túl a szereplők is köznapi nyelven, hétköznapi szavakkal szólalnak meg, beszélgetnek egymással. Az író nem bújik szereplői pszichéjébe, inkább kívülről szemléli őket. A szöveg szerkesztetlensége, a figurák érzéketlensége és az ebből fakadó irónia Hazai Attila prózáit juttatja eszembe.

Körülnéztem. A feleségem a fürdőszobában folyatta a vizet, tudtam, lesz az még félóra, amíg kijön, mindenféle krémekkel alaposan bekenve. Nehogy hozzáérjek bárhol is. Nem is próbálom. Egy ideje. Ez a házasélet. (12.); Anya a szívéhez kapott, és a szemei fennakadtak. Ott feküdt élettelenül. Nem tudtam, mit tegyek. Ültem az ágy szélén, és néztem. Arra gondoltam, nem lehetek ilyen szerencsés. (17.)

Hazaival ellentétben Feri szereplői nem szegik meg a legelemibb társadalmi szabályokat, kulturális kódokat. Ezek a hősök nagyon is szabálykövetők, megalkusznak mindennel, amit rájuk erőltet a társadalom, az anyjuk, vagy a feleségük. Mélyen, legbelül érzik csupán, hogy nem tudnak azonosulni az elvárásokkal. Még akkor sem kelnek ki magukból, amikor üvöltözniük kellene, mert eltűnt a nyertes lottószelvény.

Péter a konyhában ült. A monitort bámulta. Ez nem történhet meg. Mindjárt jön Ramóna. Hozza a szelvényt, és megosztják a nyereményt. Így kell lennie. Nem. Nem jön vissza. Hiú ábránd volt az egész. Mehet holnaptól megint dolgozni. Korán fog kelni, és unja az életet. (91.)

A szereplők tehát csendben, szerényen ülnek, mint jó gyerekek az iskolapadban, és pofátlanul hazudnak egymásnak és önmaguknak. A (meg)csalás a szokásrend, az elvárásrendszer alól való felszabadulással egyenlő. Mindig van szebb, érdekesebb, jobb, vagy másmilyen. Az érdekesség az újdonságban rejlik, a kalandban, főleg, ha titkolni kell. A szerető intravénásan adagolt drog a megfáradt házastárs számára. Csillapítja a fájdalmat, elrepít, új kaput, világot nyit. Ismét átélhető a torokban dobogó szív, a várakozás kellemes feszültsége, az első csók és az első szex.

Veszélyes dolog az őszinteség. Ha rám hallgatsz, meg sem próbálod. (162.)

Bár kevésbé tudatosan, mint Hazai prózájában, itt is felfedezhető naturalista ambíció, realizmus, megejtő egyszerűség, mellyel a szerző az adott témához nyúl. A szöveg pusztán lenyomatot ad, rögzít, nem tesz hozzá a történésekhez, nem fejti ki részletesen a témát, mellőzi a tájat, időjárást, de az embereket is, a belső tulajdonságok részletes láttatását. A külsővel vázlatosan foglalkozik ugyan, de egyben érezteti azt is, hogy ezek a nők és férfiak nem fontosak, csereszabatosak.

Ez az. Nagyon jó. Gyönyörű, fekete hajad van. Hadd simítsam meg! Nagyon kellemes. Kedves, kis, zsíros arcod van. (25.); Így lehetett. Vagy hazamentem az éjszakai busszal, és egész este Petra elvesztésén bánkódtam. Ő sem más, mint a többi. Ezen rágódtam. Meg, hogy milyen lehet Erika meztelenül. (94.)

A címadás slendriánsága elgondolkodtató, a boltok best sellerei, vérbő ponyvái közé helyezi a könyvet. Marketing és eladhatóság szempontjából ennek természetesen van jelentősége, hiszen Somogyi Feri szemmel láthatóan nem a kritikusoknak és irodalomtörténészeknek ír, hanem a hétköznapi olvasónak, mégsem tudom eldönteni, mennyire volt helyes ez a választás. Szerintem egy tisztességes fülszöveget megérdemelt volna a kötet.

A könyv kettő az egyben, vers és próza. Merész vállalkozás egy kötetbe rendezni a kettőt, mert vagy ez, vagy az, de ugyanúgy, mint Bukowski Vegyes felvágottjánál (Helikon Kiadó, Budapest, 2013), Ferinél sem zavaró. A fejezetek kialakításával, a novellák sorrendjével, és a szövegek szerkesztetlenségével vitatkoznék. Tíz egységre tagolódik a könyv, a fejezetek címét novellacímek adják, azonban az egyes fejezetek kialakítását esetlegesnek érzem, hiányolom belőlük a koncepciót és tartalmi kohéziót. A téma hálás, és ami a rendezőelvet illeti, rengeteg egyedi ötletnek, kreatív megoldásnak adhatna teret.

Andy Kaufman amerikai komikus, előadóművész volt, akit szokatlan, provokatív fellépései tettek ismertté. Ő volt az első hivatásos troll. Fellépéseinek gyakori eleme volt a közönség zavarba ejtése, átverése, ezért a megszokottól eltérő elemeket rakott műsoraiba, nőkkel, vagy pankrátorral verekedett, felolvasott egy regényrészletet, fagyit evett. Az első két írás alapján nem tudom eldönteni, hogy Andy Kaufmanhoz hasonlóan Somogyi Feri szándékosan játszik a közönség türelmével, vagy a könyvben szereplő művek sorrendje véletlen választás eredménye.

A nyitó novella, Az új cipő merész kísérlet, rövid mondatai erősen próbára teszik az olvasót.

Serfőző Lajos nem szerette a hivalkodást. Hajnalban kelt, az első busszal ment dolgozni. A villás targoncával mindig oda vitte az árut, ahová kérték. Kollégáival csak a fociról volt hajlandó beszélgetni. Hazafelé a bisztróban megivott két kisüstit, aztán igyekezett haza. Szeretett egyedül lenni. (7.)

A párszavas mondat úgy hat az olvasóra, mint piros lámpa az autósra. Megnyomja a fékpedált, és megáll. Hatásos stíluselem, figyelemfelkeltő, meghatározza a szöveg ritmikáját, különösen, ha ellenpontozza a korábbi, hosszabb mondatokat. Veszélyes játék azonban, ha túl sok van belőle. A túlzásba vitt nyomatékosítás hosszú távon zavaró is lehet, pont annyira, mint a százméterenként elhelyezett, rosszul beállított közlekedési lámpa.

A második írás Az anyaöl címet viseli. A hagyományos történetvezetéssel ellentétben visszafelé játszódik az időben, hasonló technikával, mint amelyet Alejo Carpentier alkalmazott A dolgok kezdete című művében (Noran Könyvkiadó, Budapest, 2001). Az írástechnikai bravúrt sajnos ellenpontozza, hogy a novella egyetlen hosszú mondatból áll, mely jelen esetben nem szerencsés. A világirodalomban akadnak írók, akik nem félnek a több száz vagy ezer szavas mondatok leírásától, többek között Jorge Luis Borges, Gabriel Garcia Márquez, Philip Roth, Lev Tolsztoj és Virginia Woolf vagy Krasznahorkai László. Bohumil Hrabal 1964-ben megjelent Táncórák idősebbeknek és haladóknak (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1969) című kisregénye egyetlen, végtelen és áradó mondat. Míg Hrabal művében a hosszú mondat a főszereplő jellemábrázolásának eszközéül szolgál, Az anyaöl esetében ezt a narrációs technikát nem indokolja semmi.

Tovább olvasva a művet észrevehető, hogy bár a tőmondatok megmaradnak, azonban egyre kevésbé zavaróak, a könyv második harmadától pedig felszívódnak a szövegben, egészséges egyensúlyba kerülnek a hosszabb mondatokkal. Ugyanez igaz az egymondatos formai megoldásokra is. A hűség című írásban a stílus már értelmet nyer, illik a mondanivalóhoz.

Néhány ügyetlenséget leszámítva szerethető a könyv. Van a szóhasználatban valami közvetlen és reflektálatlan, ami szórakoztatóvá teszi. Normálatlan novellák és gondolatritmusra, laza asszociációs technikára építő szabad versek ezek, attól normálisak, hogy nem erőlködnek. Vannak fordulatok a történetvezetésben, de nem akarnak mindenáron, hatalmasat csattanni a végén. Somogyi Feri mellőzi a pátoszt, redundanciát és irodalmiaskodást, úgy ír pszichológiát, hogy nem pszichologizál, úgy humoros, hogy nem ripacskodik. Nem akar több lenni, mint ami. Lehet persze vitatkozni a versekkel kapcsolatban is, hogy vers-e egyáltalán, miért pont ott szerepelnek sortörések, ahová szerzőjük tette őket, hová lettek az áthajlások, jelentésrétegek, azonban nem érdemes. Be kell dobni a gyeplőt a lovak közé, és hagyni, hadd vigyenek. 

A postás elégedett volt a könyvvel. Onnan tudom, hogy álmomban elkaptam őt a körfolyosón. Eleinte tagadott, azután megtört, és bevallotta, hogy csalt. Azt is elárulta nekem, hogy elmerült az egymondatosban és elfelejtett leszállni a Pöttyös utcánál. Mert Feri könyve cseles ám, olyan, mint a száraz vörösbor, az első két kortynál még kaparja a torkot, azután kisimul és itatja magát, abba sem lehet hagyni, amíg el nem fogy.

• Takács Tímea

A megváltás oda?

(Mari Saat: A lasnamäe-i megváltó. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2016)

Mari Saat A lasnamäe-i megváltó című kisregényében, mely 2009-ben elnyerte az év legjobb észt prózai alkotásáért járó állami irodalmi díjat, nem szokványos feladatra vállalkozik: észt nemzetiségűként ír az észtországi orosz kisebbség szemszögéből.

Címként és helyszínként is Lasnamäe lakótelep szolgál, mely mindenképpen erős jelképértékkel bír. Lasnamäe, Tallinn legnépesebb, orosz többségű negyede, szinte egyet jelent a főként 1970‒90 között, a szovjet iparosodás révén épült masszív lakóteleptömbökkel és a betelepített orosz ajkú lakossággal. „Az épületek mint sötét városfalak meredtek ki a fehér hóból, ezért hívták őket – a szovjet korszak óta – Dvigatel erődnek…” (87.) Korábban, Mati Unt Őszi kavargás (Sügisball, 1979) című regényének (Fehérvári Győző fordításában 1983-ban jelent meg) is egy 1960‒70 között épült szovjet lakótelepnegyed, Mustamäe lett a választott helyszíne, melyben, főként észt szereplők sorsának bemutatásán keresztül azt vizsgálta, milyen hatással lehet a zsúfolt, kis lakásokra szabdalt kőrengeteg a benne töltött életekre. A kisregényből 2007-ben készült film a velencei, szaloniki és pozsonyi filmfesztiválok legjobb film díjasa lett.

Mari Saatot a téma más aspektusa foglalkoztatja: két, együtt élni kénytelen nép helyzete és kapcsolata, melyről szinte a szociológus pontosságával, a pszichológus megfigyelésével és az író beleérzésével, sajátos humorral ír úgy, hogy azt mindkettő sajátjának érezheti – úgy gondolom, ez Mari Saat A lasnamäe-i megváltó című kisregénye sikerének legfőbb titka. Ez a megszólalásmód korántsem egyszerű az észt-orosz viszony bonyolultságát tekintve, melyre jelen írás kereteiben nem térnék ki, csupán a regény kapcsán utalnék röviden.

A Szovjetunió szétesése, majd az elektronikai ipari és gazdagági válság számos korábbi munkahely megszűntét eredményezte, mellyel a regény orosz főszereplője is küzd. Míg korábban útlevelével szabadon utazhatott a Szovjetunió országaiban és elegendőnek bizonyult az orosz nyelv, addig a megváltozott helyzetben a privilégiumokkal bíró nemzeti etnikai csoportja kisebbséggé lett. Ha valaki az 1940 és 1990 közötti időszakban telepedett le az országban, az állampolgárság automatikusan nem járt: az igazolt lakhellyel és nyelvi vizsgával szerezhető meg. Sorozatos múltbeli traumák és veszteségek az egyik oldalon, szűkösebb lehetőségek, szociális háttér és sok esetben az állampolgárság hiánya a másikon.

A lasnamäe-i megváltó 2016-tól Jávorszky Béla fordításában végre magyar nyelven is olvasható, ám az írónőnek nem ez az egyetlen magyar fordításban megjelenő műve. Az Észt elbeszélők antológia (Fehérvári Győző szerk.: A szélőrlő. Észt elbeszélők. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981.) Az üreg című novelláját, a Katasztrófa címet viselő kötet (Fehérvári Győző szerk. Mari Saat: Katasztrófa. Kisregények és elbeszélések. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986.) pedig öt elbeszélését adta közre. Olvasói, szerkesztői és fordítói szerint témáit és írásmódját tekintve is különös színt visz az észt, az észt‒orosz (a valamilyen szinten észt nemzeti tudattal rendelkező észtországi oroszok kategóriája), mind pedig a világ irodalmába, melynek egyik eredője, hogy Mari Saat fő foglalkozása szerint közgazdász, üzleti etikát tanít a tallinni egyetemen (Tallinna Ülikool), kiváló ismerője az 1970‒90-es évek szovjet gazdasági rendszerének és az emberi psziché működésének. Ahogy Fehérvári Győző is írja A szélőrlő (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1981) antológia utószavában, az adott gazdasági, társadalmi helyzetbe ragadt, általa ábrázolt szereplők, gyakran nők, életébe rendszerint olyan esemény tör be, mely jellemükben, látásmódjukban, sorsukban gyökeres változáshoz vezet. Saat írásai a gazdasági, társadalmi körülmények hátterében ezeket a belső, lélektani változásokat helyezik előtérbe, mely során nagy szerep jut az álmoknak, vízióknak, megérzéseknek, egyfajta belső látásnak.

– Lélekpillangó ‒ gondolta Dmitrij Dmitrijevics, és megremegett ‒, de hát […] Télen nincsenek pillangók! Lehet, hogy csak egy elszenesedett papírdarabról van szó, talán valaki papírt égetett, és annak egy darabja repült ki az ablakon? […] Már ha ez tényleg lepke, és nem valami látomás. De Dmitrij Dmitrijevics nem hajlott a képzelgésre. Talán tényleg lepke, lehet, hogy a pincébe szenet hoztak, a pillangó pedig fölébredt, kirepült az udvarra és most szívósan tart pusztulása felé. (72.)

Ezek megfejtésében a szereplők, akárcsak az olvasó, legtöbbször sötétben tapogatóznak, jelentőségük, magyarázatuk, akárcsak az életben, leginkább utólag válhat csak világossá.

Apró utalásokkal az ősi mítoszok, szimbólumok is gyakran megjelennek, például a regénybeli észt nagymama történetei során, melynél érdekes, hogy az orosz Sofia érdeklődése vezeti rá az észt unokát, Raelt, hogy jobban odafigyeljen rájuk.

[S]zörnyű történeteket hallgathat tűzokádó sárkányokról, amelyek egykor benépesítették a földet, amikor az emberek még nem tudtak járni […] Már Rael is megkedvelte a nagyi történeteit, mert látta, hogy Sofia érdeklődve hallgatja őket (67.)

A saati próza egyik sajátosságának látom azt is, hogy a legszürkébb, legbezártabb regénytérben is, ha melankolikusabban is, de megmutatkozik a szép: „Az utcai lámpák fénynyalábja élesen rajzolódott ki előtte, az ég tele volt magányos csillagokkal, és szállingózva néhány csillogó hópehely ereszkedett alá.” (83.)

Mari Saat kendőzetlen, gördülékeny, gazdaságos mondatai, melyek gyakran szabad függő beszédben érzékeltetik a főszereplők belső monológját, a nem mindentudó elbeszéléssel együtt a hiteles, pontos megszólalást erősítik, mely hitelesség úgy vélem a nagy gazdasági, társadalmi tudáson, és a hétköznapi életből vett analitikus megfigyeléseken alapulnak.

Az észtországi nők gyakran éltek magányosan, sokan voltak, akik egyedül nevelték a gyermeküket, nem feltétlenül azért, mert a férjük elhagyta őket, hanem mert úgy érezték, hogy ez így helyes. Natalja Filippovnának mindig tetszettek az erős nők. Miért ne élhetne ő is szabadon? De úgy érezte, hogy így csak itt, ebben a nyirkos és szürke országban élhet és gondolkodhat. Ha visszatérne Oroszországba, vissza az Ural mögé, ahonnan jött, mindjárt másképp, szenvedve és megalázkodva kellene élnie… Ahhoz pedig nem volt semmi kedve! (9.)

Nem előre kitalált témával és figurákkal dolgozik Saat, hanem fordítva, a körülvevő, jelenlévő hétköznapi valóságból „horgászik” ‒ ahogy maga nevezte ezt a technikát egy, az Észt Héten vele készült interjúban (Dupla könyvbemutató zenével, vendégek: Mari Saat, Kristiina Ehin és Silver Sepp. Budapest, Nyitott Műhely, 2017. március 24.). A beszélgetés során azt is elárulta, hogy A lasnamäe-i megváltó ötlete is konkrét helyhez és emberekhez kötődik, méghozzá egy, a rendszerváltás után elsők között megnyílt Mustamäe lakótelepén lévő McDonald’shoz, ahova gyakran tért be az írónő lányával, mikor a környéken élt. Ott sok, regénye szereplőjéhez hasonló sorsú orosz ajkú asszonyt látott gyermekével és elképzelte, milyen az élete közülük azoknak, akik mellett nincs férj a gazdaság és az elektronikai ipar válsága, a megszűnő gyárak és munkahelyek közepette, melyek mellett a fogszabályozás akkori észtországi túlkapását is fontosnak tartotta megemlíteni.

A jelenség valójában apró szépséghiba. […] mit számítana ez Moszkvában vagy Szentpétervárott, csakhogy itt, Észtországban a gyereket rögtön fogorvoshoz viszik, itt majdnem minden gyerek fogszabályzót visel a szájában. (13.)

A körülvevő valóságból horgászott történetbe mégis csupán egyetlen létező szereplő keveredett: a legjobb tallinni fogorvos alakja. Nála köt ki Sofia lányával A lasnamäe-i megváltó főszereplője, Natalja Filippovna, miután kiderül, hogy lányának sürgős fogszabályozásra van szüksége, ellenkező esetben szájzár alakul ki nála. A fogszabályzás ipara állami támogatás hiányában olyan tetemes összeget követel, melynek előteremtése gyári szalagmunkásként óriási kihívást jelent, munkanélküliként, amivé közben Natalja is válik, pedig lehetetlen. Nem kevésbé számít annak a munkakeresés is, az államnyelv kellő ismeretének hiányában. Natalja, barátnője révén olyan esti feketemunkához juthat, melynél minden este kézhez kapja a bruttó bért és melyhez az államnyelvre nincs is szükség, csak türelemre. Natalját bármennyire is sokkolja a munka mibenléte, a körülmények kényszerítő ereje okán mégis elvállalja azt, betegápolói állásként tüntetve fel környezetének. Natalja számára zavarossá válik a bűn fogalma és amit végképp soha nem gondolna is megtörténik: a szerelem is éppen ott találhat rá.

A kiút lehetőségét Natalja számára a bűnös foglalkozásból éppen tinédzser lánya, Sofia teremti meg, aki anyja szemében, vélhetően a korábbi rendszer munkafogalmát véve alapul, aggasztóan alkalmatlannak tűnik a munkára. A megoldás, ahogy azt Natalja is megsejti, a nyelvismeret és a kapcsolatok. Sofia ugyanis kiválóan beszél észtül és angolul és észt osztálytársnőjének besegítve, aki pénzért látogatja nagymamáját és olvas fel neki, ismerkedik meg annak családjával, a családfő pedig, összeköttetései révén könnyűszerrel szerez újabb gyári munkát Nataljának.

Az anya és lánya közti szeretetkapcsolatnak a megélhetési nehézségeken túl a hagyományosnál nagyobb generációs szakadékkal is meg kell birkóznia: nemcsak más generációból valók ugyanis, hanem más-más ország állampolgárai, más-más nemzeti identitással. Natalja az észtországi oroszoknak abba a csoportjába tartozik, amelyik már kisebbségként definiálja ugyan magát és már arra is hajlik, hogy kín-keservvel próbáljon észtül tanulni, mégis erős orosz nemzeti öntudattal rendelkezik, például nosztalgiával gondol az időkre, amikor útlevelével szabadon, vízum nélkül utazhatott a Szovjetunió országaiban, ahol mindenütt beszélték anyanyelvét. Lánya, a szabad Észtországban cseperedvén, anyanyelvi szinten beszéli annak nyelvét, tanulja kultúráját és vitákban sokszor az észtek pártjára áll. A következő idézet Sofia és anyja barátnője között például, jól szemlélteti ezt a problematikát:

Ljuda bosszúsan számolt be neki az észt nyelvvizsgájáról. […] Ha a gyerekei állampolgárok, ő pedig nem, az olyan, mintha nem is ugyanannak a családnak volnának a tagjai! És már-már átment a vizsgán, minden jól sikerült, a végén azonban megkérdezték tőle, hogy hogy hívják Kalevipoeg kutyáit, azét a Kalevipoegét, akiről az észtek eposzt fabrikáltak.

[…]

– Kinevetsz engem, szegény öregasszonyt? Tessék, akkor mondd meg a nevüket!
– Irmi, Armi és Murdja Mustuke! – kiáltotta Sofia nevetve.
– Na, ne mondd! - motyogott Ljuda tamáskodva – Ezt meg honnan tudod?
– Tanultuk az iskolában!” (85‒86.)

A tinédzser Sofia, aki már Észtország szülötte, kialakuló erős helyi, civil identitással, ugyanakkor szintén erős orosz kötődéssel, meg kell fogalmazza maga számára a két származás mibenlétét, milyenségét, mely egyformán személyisége része. Például:

Sofia meg volt győződve róla, hogy ez különbözteti meg egymástól az oroszokat és az észteket, az észtek éles tüskeként kapaszkodnak a földbe és amit tesznek, azt örök időkre szánják, az oroszok pedig felszínesen, a föld hátán élnek, minden percben készen az indulásra, mint a mesebeli Iván, aki körbeutazta a világot és csak a tűzhelyet vitte magával, annak tetején utazott és aludt. Iván lusta volt. Az észtek szerint az oroszok lusták, pedig ez nem egészen igaz. Vagy ha igaz is, az észtek sem tűnnek ki a szorgalmukkal, talán csak mások. Keményebbek és következetesebbek, olyanok, mint a szabályos, egymást követő pöttyök, az oroszok viszont lágyabbak, folyósabbak… Sofia nem tudta eldönteni, melyik a szebb. (45.)

Bármi válassza is el a két generációt, a két nemzetiséget egymástól, egy valami biztosan közös bennük: nehézségek közepette küzdenek a vágyott jobbért és válaszokért életük körülményeire, értelmére, társadalmi szerepükre vonatkozó kérdésekben. Mari Saat A lasnamäe-i megváltó című írásában megteremtődik a párbeszéd két eltérő nemzetiség között, két eltérő generáció között és létrejön az integritását őrző és ezzel együtt, még ha motivációjában olykor kevésbé patriótaként is, a kulturális, társadalmi asszimilációra hajló attitűd. A kisregény alapján a megváltás ebben, a kölcsönösen a másik fél megértésére és az önreflexióra egyaránt képes látásmódban rejtőzhet.